MegaBrutal blogja

Vaddisznó írt egy meglehetősen érdekes posztot a Kurva és a Bitch Proud című bejegyzéseimre reagálva, Minden nő kurva címmel. Ez egy nagyon jó poszt, ajánlom mindenkinek (aki még nem olvasta, ugyanis már több, mint egy hónapja keletkezett), mert egészen más dimenziókban mutatja be a kurvulást, vizsgálva a jelenség történelmi, politikai, biológiai és pszichológiai okait is.

Igazából nem sok hozzáfűznivalóm van a dologhoz, csak annyi, hogy az rendben, hogy a csajok most azért kurvulnak, mert eddig se nagyon tehettek mást, de most már igazán észrevehetnék, hogy becsületes, intellektuális úton sokkal jobb eredményeket érhetnének el az életben. Ma már nem muszáj undorító piócaként rátapadniuk a férfiakra, mert ugye azt azt hiszem elég részletesen leírtam már, hogy ez kibaszottul nem tesz jót a társadalomnak. A kurvák olyan "jótékony" hatással vannak a társadalomra, mint SHODAN (lenne, ha sikerülne elérnie a Földet), azzal a különbséggel, hogy a kurváknak nem deklarált céljuk az emberiség kipusztítása és helyettesítése valami jobb fajjal; továbbá a kurvák nem annyira intelligensek.

Én azért még mindig remélem, hogy nem minden nő kurva, még az én korosztályomban sem, habár meglehetősen kevés kivétellel találkoztam. Sőt, IRL szinte lehetetlen nemkurvával összefutni. Na jó, azért ez is túlzás, mert azért mégis csak találkoztam egész értelmes csajokkal élőben is. Viszont az arány meglehetősen rossz, és ez be is basz nekem, ugyanis a sok kurva közül igen nehéz megtalálni a nemkurvákat. A dolgot még az is nehezíti, hogy sok kurva képes nemkurvának álcázni magát, és még az is elképzelhető, hogy egy nemkurva álcázza magát kurvának, csak hogy ne legyen kiközösítve. Meg hát ugye alap, hogy a nemkurvákat is lestoppolják előlem mások, akik jobb szociális készségekkel rendelkeznek. Hogy összegezzük a dolgot, bizony nem túl jók az esélyeim. Valószínűleg az lenne a legjobb számomra, ha le is mondanék arról, hogy valaha is találok társat - csak az a gond, hogy elég mélyen úgy vagyok kódolva, hogy úgy érezzem, hogy feltétlenül szükségem van valakire. Merthogy az ember társas lény, ugye - kár, mi? Kár, hogy vannak érzelmeim, sokszor látom úgy, hogy jobb lenne nekem nélkülük.

Amúgy amikor igazán antiszociális hangulatban vagyok, néha azt kívánom, hogy bárcsak ne lenne emancipáció, sőt, inkább lenne ma is az a rendszer, hogy a szülők kiválasztják a fiúknak a menyasszonyukat. Ez azért lenne poén, mert akkor ilyen kötelező hozzárendelés útján nekem is garantálva lenne egy csaj, muhaha. :D Na jó, persze ezt viccből írtam, ugyanis tudom, hogy ez kibaszottul szar lenne, mert egyrészt aspie létemre szerintem megdöglenék egy konzervatív világban, másrészt az elveimmel igencsak ellenkezik a nők elnyomása (mint ahogy a rabszolgatartás is, meg az egyéb szépségek), harmadrészt meg nem egy agyatlan bábura van szükségem, hanem egy társra.

A kérdés persze az, vajon csodálkozhatunk-e ebben a szettingben, hogy beláthatatlan időintervallum globális társadalmi nyomása alól frissen felszabadulva a nő bizony akkor is kurvul, amikor már jogai és képességei a pusztán intellektuális és hatalmi alapú érvényesülést is lehetővé tennék. Igen, a következő kérdés pedig az, hogy ha eltelik még két, netán még tizenkettő emberöltőnyi idő, amelynek során a gyerekek már eleve a társadalmi nem káros-kóros sztereotípiáitól mentesen [...], tehát kurvító hatások nélkül nőnek fel, vajon változik-e a szituáció.
(Vaddisznó)

█

Támad a BTK!

A második héten szerda reggel, miközben a liftre vártam, megint találkoztam egy BTK-s lánnyal. Ő egész jófej. Vele azóta már többször is összefutottam egyébként. Az első beszélgetés alkalmával csak egyszerű small talk volt. Kiderült, hogy ő is győri, de nem ismeri a transzhumanizmus-ellenes csajt. Valahogy a kollégiumi életre terelődött a beszélgetés, és elmondtam neki, hogy engem annyira nem visel meg az, hogy kollégiumban kell laknom, mert én már középiskolában is koleszos voltam. Akkor régen, úgy kilencedikben még jól kinyavalyogtam magam, hogy "jaj, kollégium, brühühű", ma meg már fel se veszem. Persze nyilván azért otthon mégis csak jobban szeretek lenni. Szóba került, hogy milyen szigorú a rendszer a középiskolás TMK kollégiumban, és említettem, hogy erről írtam is egy blogbejegyzést. Így megadtam neki a blog címét, és ajánlottam a Mucsai parasztasszony című posztomat olvasásra. Remélem szellemi üdvösségére szolgál majd. Majd... ha megnézi.

A következő héten is találkoztunk, és abban az volt az érdekes, hogy beszélgettünk egy kis filozófiáról. Ugyanis előző nap meghallgattam egy Internetfilozófia előadást, és sok mindenben nem értettem egyet az előadóval. Mivel épp foglalkoztatott a dolog, kifejtettem a csajnak a problémát, és ő érdeklődéssel hallgatta, sőt, részt is vett a beszélgetésben. Úgy tűnt, hogy bírja a pofámat. Bár azért megjegyzendő, hogy ezt nem tudhatom, mert az NT-k igen jól tudják tettetni az érdeklődést - nagyon sokszor előfordult már az, hogy azt hittem, hogy jót beszélgettem valakivel, miközben a másik valójában unta a beszélgetést. Habár igaz, hogy régebben még a mostaninál is érzéketlenebb voltam a különböző emberi jelzésekkel szemben.

De az biztos, hogy ha ugyan szeret is eltársalogni velem egy-egy reggel az egyetemre menet, nem igazán talál engem érdekesnek. Ennek az az egyértelmű jele, hogy 3 hét alatt sem nézte meg a blogomat. Ha érdekes lennék, már tuti, hogy megnézte volna. Azt mondta, hogy ne haragudjak, de szerencsésebb lenne, ha inkább az MSN címemet adnám meg. Hát megadtam neki az MSN címemet is - innentől kezdve rajta áll, hogy felvesz-e vagy sem. (Utólagos szerk.: Természetesen nem vett fel.)

Faszlohasztó Fanni

Ez az a történet, ami aztán el is vette a kedvemet a szociálkodástól elég rendesen. Sajnálatos módon úgy hozta a sors, hogy egyik reggel ismét a transzhumanizmus-ellenes csajjal utaztam egy villamoson. Még a villamos felé menet találkoztunk. Na gondoltam, most aztán kurvajót beszélgetek a csajjal, nem ismétlem meg az előző hibámat. Az alap jóreggeltmicsinálsz után gondoltam olyasmire terelem a szót, ami a csaj területe. Azt gondoltam, hogy ez bejön.

Az első beszélgetésből felhasználtam azt az információt, hogy szeret festeni. Nahát a festészetről én szart se tudok, meg nem is érdekel, de gondoltam kérdezni azért mégis csak tudok róla, meg hátha ő tud mondani egy-két szép-érdekes dolgot a témáról. Próbáltam puhatolózni, megkérdeztem, hogy miket szokott festeni, és hogy (nem tudom hogy megy ez a festőknél) megpróbál-e különböző irányzatokban festeni, vagy egyszerűen csak úgy fest, ahogy jön. Ha esetleg kiderül, hogy hülyeséget kérdeztem, majd csak kijavít. Konkrétan nem emlékszem, hogy mit válaszolt ezekre a kérdésekre - úgy rémlik, hogy csak kitért a válaszadás alól, viszont mondott valami érdekeset is. Azt mesélte, hogy tavasszal majd megpróbál felvételizni valami művészeti főiskolára (vagy mire), csak az a bökkenő, hogy oda évente csak 5 embert vesznek fel. Ugyan eléggé furcsállom a dolgot, hogy egy oktatási intézménybe csak 5 embert vegyenek fel, de a nagy művészfejek sznobizmusát ismerve ez nem annyira hihetetlen. Hát, na mondom, nem túl jók a statisztikák.

Itt azért tennék egy kis kitérőt. Lehet, hogy a csaj itt azt várta, hogy elkezdjem ezerrel dicsérni, hogy ő biztos olyan ügyes, biztos olyan nagy művész, hogy be fog kerülni az áhított iskolába. Én ehelyett, nemhogy bókoltam volna, mint a pincsikutya, hanem egyszerűen elismertem, hogy kibaszottul kevés esélye van arra, hogy bekerüljön. Meg hát ugye nincs is mi alapján dicsérnem, ugyanis nem láttam én egy képét sem, de ha láttam volna, lehet, hogy akkor sem tetszenének a képei, ha egyébként jók. Ez azért van, mert a festészet, mint művészeti forma, rám nincs hatással. Tehát bennem van a hiba. Valahogy én sosem érzek késztetést arra, hogy 20 percig gyönyörködjek egy festményben. (Jó, hát, ha meztelen nőt ábrázol, akkor azért érdemes jól megnézegetni...) Persze vannak azért képek, amik tetszenek, ott van mondjuk a "Waiting for SHODAN" című System Shock fanwork, ami persze nem festmény, de attól még kép. De ez sem azért tetszik, mert mély, katartikus folyamatokat indít el bennem, hanem egyszerűen csak odabasz a vizuálélmény. Na jó, azért egy kicsit elgondolkodtató is, hogy vajon milyen lehet a cyborg helyében lenni, és várni, amíg SHODAN felprogramoz (vagy belém költözik?). De ezt a képet se szoktam fél óráig nézegetni. Aztán még tetszenek Vasarely alkotásai is, azok is büntetnek rendesen. Száz szónak is egy a vége, rám a festészet remekei (illetve az egyéb módon előállított képek) nem úgy hatnak, mint a művészlelkűekre, így én abszolút nem tudok hiteles kritikát mondani egy képről, szóval még ha láttam is volna a transzhumanizmus-ellenes csaj képeit, úgy sem mondhatnék neki semmi bíztatót.

Inkább azt mondtam a csajnak, hogy hülyeség, hogy ilyen szigorú a szűrés, mert a művészet megítélése elég szubjektív. Lehet, hogy kurvára odabaszós képeket tol a bizottság elé, annak mégse fog tetszeni, mert seggarcok, és nem értékelik. Pedig lehet, hogy pont ő vezet be valami újítást. Meg kell azért jegyezni, hogy én nem értek ehhez, szóval ez itt csak a laikus első meglátása a dologgal kapcsolatban.

Ezután kitértem arra, hogy mennyire tisztelem az alkotó szellemet. (És igazából ez lett volna a compliment, de amilyen sötét a csaj, szerintem ezt nem fogta fel.) Meg ugye mondtam, hogy a legtöbb emberben kurvára nincs igény arra, hogy alkosson, produktív legyen, csak összebasznak mindent, hogy megkapják a pénzt. Meg hát ugye sok a birkaember a társadalomban. Na erre a csaj különöset lépett, ugyanis feltette a következő kérdést: "És az mér' baj?" Hát néztem nagyokat, de végül is néha az evidenciákat is meg kell kérdőjelezni, néha az ember pont így juthat a birtokába egy újabb nézőpontnak, amitől okosabb lesz. :) A gond az volt, hogy nem készültem jól megszerkesztett beszéddel, ami a témát kitárgyalja. Pedig nincs mese, elhangzott egy igen komplex társadalomfilozófiai kérdés, amit meg kell válaszolni. Így hát elkezdtem fejtegetni neki, hogy mi a baj a tömegemberekkel, és hogy miért a kurva anyjukat. De a csaj rám se hederített. Még a múltkori "aha" és "biztos" jellegű reakciók is elmaradtak. Egyáltalán nem érzékeltem minimális érdeklődést sem a csaj részéről. Gondoltam is, hogy le kéne állnom, de nem tudtam. Minden egyes mondat újabbat követelt maga után. Ráadásul a szövegem eléggé kontrollálatlan volt, tulajdonképpen össze-vissza beszéltem.

Bele is gondoltam, hogy vajon miért - amikor másokkal beszélek, általában szokott lenni valami képem arról, hogy az illető hogyan gondolkozik, és mik az előismeretei, így ehhez tudom igazítani a szövegemet. Pl. tudom, hogy bizonyos dolgokat nem kell kifejtenem a másiknak, mert már amúgy is tudja, vagy legalábbis nagy valószínűséggel úgyis kikövetkezteti, hogy miről van szó. Ráadásul ezek az emberek kérdezni is szoktak, így megcsinálhatom azt, hogy elmondom a dolgot röviden, nem túl részletesen kifejtve, 10-15 mondatban, és az illető úgyis rákérdez arra, ami neki nem tiszta, vagy megcáfol, amire én visszacáfolhatok, és így alakul a beszélgetés menete. Viszont a transzhumanizmus-ellenes csajnál egyik sem állt fenn - fogalmam se volt az előismereteiről, és nem is kérdezett bele a szövegembe. Így valahogy úgy éreztem, hogy mindent ki kell neki fejtenem, így össze-vissza ugrándoztam a témán belül. Ha utaltam valamire, akkor ki kellett fejtenem az utalást is, és nyilván annak a magyarázatában is van utalás, és így tovább. Még szégyelltem is magam, hogy ilyen alap dolgot nem tudok rendesen elmagyarázni. Az a ciki, hogy így tulajdonképpen nagyjából annyira lehettem hiteles, mint a részeg, aki felszáll a villamosra, és elkezdi osztani az összeesküvés-elméleteit.

Az elköszönés megint csak érdekes volt. Amikor láttam, hogy készülődik leszállni, viccesen ezt mondtam: "Itt leszállsz? Vagy csak vársz egy másik villamost, hogy ne kelljen engem hallgatnod, mi?" Erre hallgatott - érdekes, hogy nem mondta, hogy "Á, dehogy." Erre én gondoltam azért, ha már úgyis ilyen passzív-offenzív hallgatóság volt, megérdemli, hogy beszóljak neki: "Amúgy velem lehet ám beszélgetni is, nem csak pofázni tudok a levegőbe." És erre, tökre mintha azt mondta volna, hogy "Aha, fúj." - így szépen elköszöntünk, ő meg végre leszállt.

Ez milyen már? Én tulajdonképpen tök jófej voltam vele, eleve, hogy adtam neki második esélyt, hogy korábban nem ítéltem el a transzhumanizmussal kapcsolatban mutatott apátiája miatt. Erre ő meg így bealázott. Geci, szerintem akármelyik külső szemlélő igen is engem ítélt volna el, hogy miért nem hagyom békén szegény csajt, aki láthatóan nem akar velem beszélni. Igen ám, csak az a szegény csaj megmondhatta volna, hogy mi a fasz van, meg tényleg, ezt lehet ám kulturáltan is intézni.

Egyébként úgy néz ki, hogy az, hogy valaki szeret beszélni arról, amivel szeret foglalkozni, igen nagy tévhit. Lehet persze az is, hogy a csaj igazából semmit sem tud a saját hobbijáról sem, mert azt is csak azért választotta, mert hát muszáj választani valamit, és számára a festészet tűnt a legmenőbbnek. Mondjuk fene tudja, végül is semmit sem tudok a csajról.

Végezetül még szeretnék beszámolni egy érdekes jelenségről, amit tapasztaltam. Tudható, hogy az extrémmód vonzó csajok képesek bizonyos folyamatokat beindítani a férfiember nadrágjában. Jó, persze, azért nem lesz árbócrúd, meg ilyesmi, annyira azért illik kontrollálnia magát az illetőnek, csak kicsit kezd szűk lenni a hely odalent. Na most a transzhumanizmus-ellenes csaj képes volt pontosan ennek az ellenkezőjét kiváltani. Ugye alapjáraton a csajt szexuális értelemben is vonzónak találtam. (Azért nem annyira, hogy fennálljon az árbócrúd kialakulásának veszélye, még mielőtt valaki azt gondolná, hogy álló fasszal szoktam a lányokkal tárgyalni, és esetleg ez okozza a sikertelenségeimet. Kulturált ember vagyok, basszátok meg.) De amikor kezdett úgy igazán körvonalazódni előttem, hogy a csaj egy hülye liba, ráadásul neki áll feljebb, és még ő szivat - aláz meg engem, a csaj hirtelen visszataszítónak tűnt. Éreztem, ahogy a faszom olyan kicsire húzódik össze a nadrágomban, amennyire az fizikailag lehetséges. Ilyen márpedig akkor szokott előfordulni, amikor valami brutálmód visszataszító, undorító dolgot látok. Lehet, hogy ez valami ösztönös védelmi funkció, ami még az őskorban megvédett minket attól, hogy a toleranciahatárokon kívül eső nőstényeket megdugjuk - ez korlátozta a kibaszottul hülye és a rettentően ronda (esetleg valóban valami betegséggel rendelkező) egyedek szaporodását.

Minden esetre remélem, hogy ezzel a transzhumanizmus-ellenes csajjal a büdös életbe' nem fogok még egyszer összefutni. Persze amilyen szerencsétlen vagyok, fogom még látni eleget.

Összegzés

Tekintve, hogy a kapcsolatfelvételi kísérleteim közül egyik sem volt sikeres (és nem is írtam le az összeset), elég nagy problémával állok szemben. Habár úgy érzem, sokat tanultam az elmúlt évek alatt, ez még mindig rohadtul kevés. Elfáradtam. Azt hiszem ismét eljött a bezárkózás ideje.

Ez nem új dolog, tulajdonképpen ezt kb. meg is jósoltam magamnak még szeptember elején, amikor még kíváncsian, és egyfajta derűvel vágtam neki az egyetemi életnek. Mára már a derű szertefoszlott, és a kíváncsiság is lankad. Tulajdonképpen sokszor átéltem már ezt, ez egy amolyan ciklikus folyamat. Van, amikor rám jön a szocializálhatnék, és olyankor mondjuk megpróbálok beilleszkedni egy adott társaságba. Ez az eset azért volt speciális, mert nem egy társaságba próbáltam beilleszkedni, hanem, mint írtam, bizonyos, valamilyen módon kiválasztott lányokkal próbáltam kapcsolatot létesíteni. De ettől még a történet jellege nem változik. Azt, hogy egy társaságba beilleszkedjek valaha, épp idén, március környékén adtam fel, akkor láttam be, hogy ha ez ennyire nem megy, akkor inkább hanyagolni kéne úgy egy életre. Na szóval, amikor szocializálódni próbálok, akkor az elején még úgy szoktam érezni, hogy ugyanmár, megy ez nekem. Ez kb. most is így volt, rohadtul örültem a PPK-s csajnak, meg a BTK-snak is, a transzhumanizmus-ellenes csajt meg az elején még poénnak fogtam fel, az első történet után még nem gondoltam, hogy valóban ennyire utál. Aztán egy idő elteltével elkezd tisztulni a kép (már ha egyáltalán elkezd - ha nem, akkor valami drasztikus esemény szokott hirtelen pofoncsapni), és leesik, hogy a szociálkodásom célközönsége kibaszottul utál, megvet engem. Ez is így volt most is.

Ilyenkor jön a bezárkózás, és egy darabig úgy elvagyok magammal. Aztán amikor ismét összegyűlik az energiám, egyszercsak valami átkattan bennem, és ismét elkezdek szocializálódni, ami aztán rövid idő után ismét csúfos véget ér. Utána megint a bezárkózás következik, és így tovább. A legrosszabb az egészben az, hogy hiába érzem úgy, hogy minden egyes eset után tanultam, csakazértis elbaszom a következőt. "Na, tudom, mit kúrtam el, legközelebb már menni fog!" A következő alkalommal persze nagy önbizalommal vágok bele a dologba ismét, de hiába. Ilyenkor egyrészt rájövök újabb szabályokra, illetve felismerem, hogy egyes korábban felfedezett szabályokat ezúttal sem sikerült betartanom. A szocializálódás nagyon bonyolult dolog, számtalan szabállyal. És minél több szabályt tanulok, annál világosabb lesz, hogy milyen keveset tudok. Olyan lehetetlennek tűnik az egész. Lehet hagyni kéne az egészet a francba. Nekem arról fogalmam sincs, hogy milyen szintű undort váltok ki az emberekből.

Meg hát eleve jobban meg kéne válogatnom, hogy egyáltalán kikkel próbálok szocializálni. Lehet, hogy pl. a BTK-sokat alapjáraton kerülnöm kellene. ;) Inkább olyanokkal kéne társalogni, akiknél egyáltalán esélyes, hogy hozzám hasonlóan gondolkoznak. Sajnos IRL igen nehéz ilyen emberekkel összefutni.

Egyébként a passzív módú kapcsolatfelvétel (amikor én adok elérhetőséget, és nem én kérek) jó ötlet, ugyanis így viszonylag hamar kibújik a szög a zsákból. Különben beletelne jó időbe, mire észreveszem magamat, hogy mennyire utál a másik.

Meg az is lehet, hogy kurvára titokban kéne tartanom a blogomat az IRL ismerőseim elől. Ugyanis mostanában szinte az a mániám, hogy szinte mindenkinek, akivel "jól" elbeszélgetek, be szoktam ajánlani a blogomat, mert olyan brutálmód büszke vagyok rá. (Muhaha.) Csak ezzel az a baj, hogy elég egy kellőképpen rosszindulatú ember, hogy betegyen nekem, ha nagyon akar - pl. elterjessze a hírem. Kurvára nem kéne most egy olyan titulus, mint pl. "a liftes pszichopata", vagy valami.

Meg aztán az is lehet, hogy ilyen kurvanagy, több részes posztokat nem kéne beterveznem a továbbiakban. :)

Society knows perfectly well how to kill a man and has methods more subtle than death.
(André Gide)

█

Tudom, hogy sokat késett ez a bejegyzés, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy megírjam. És az a szar, hogy amikor egy nagy posztra gyűjtöm az erőmet, akkor kicsiket sem írok. Pedig van néhány dolog, amit kisebb bejegyzésekben leírhattam volna. Meg az is vicces, hogy az előző posztom mennyire ellentmondott önmaga bevezető bekezdésének. :D

Mielőtt még elkezdeném a történeteket, elmesélem, hogy mi az az egy dolog, ami nagyban segít nekem abban, hogy beszélgetéseket kezdeményezhessek. Ez mégpedig nem más, mint az emberiség egyik legnagyobb találmánya: a lift! :D Hogy miért? Az, amikor vársz egy liftre, és egy NT is vár veled együtt, illetve, ha egy NT-vel egy liftben utazol, nem hogy tiltanák a szociális konvenciók azt, hogy beszélgetést kezdeményezz vele, hanem szinte egyenesen előírják. Na jó, az azért túlzás, hogy előírják, de majdnem.

Ugyanis a beszélgetés-kezdeményezésre a lift tökre ideális. A beszédtéma is alapból megvan - maga a lift, amiről nagyon könnyű témát váltani, mert az embereket általában nem érdekli annyira a lift, hogy huzamosabb ideig fenntartsák a témát. Volt olyan, amikor az ELTE déli épületében egy lifben 5-6 ember volt még rajtam kívül, és páran a mozihétvégéről beszélgettek. Miután sorra mind kiszálltak, csak egy nő maradt velem, a nő beszélgetést kezdeményezett, és jól kibeszélte azokat, akik a moziünnepről beszéltek. (Az volt a lényeg, hogy ők arról panaszkodtak, hogy nem volt akkora élmény az a film, amire elmentek, és a nő meg erre azt mondta nekem, hogy mit vártak ilyen olcsó, 500 Ft-os áron. Olcsó húsnak híg a leve történet.)

Ugyan a konkrét szabályokat még nem sikerült megfigyelnem, de általánosságban elmondható, hogy amikor 2 ember egyedül marad egy helyen, általában beszélgetést kezdeményeznek, de úgy, mintha ez előírt lenne. (Pl. egy szobában szinte mindig ez van. Liftben azért annyira nem előírt a dolog, előfordul, hogy két NT tök kussban átliftezik 10 emeletet.) Viszont mégis tudok mondani egy csomó ellenpéldát, amikor 2 ember egyedül marad, de mégsem szoktak beszélgetést kezdeményezni. (Például buszmegállóban nem szoktak beszélgetni az emberek csak azért, mert ketten maradtak. Vonaton sem, ha egyedül maradnak egy fülkében.) Ez elég érdekes szerintem. Remélem lesz pár tapasztalt kommentelő, aki erről tud valamit mondani.

Szóval az elmúlt hetekben a kollégiumi liftekben (vagy azokra várva) szoktam beszélgetést kezdeményezni, jóhogy csajokkal. Így alakult egy-két elemzésre alkalmas történet. Mint írtam, a lift eliminálja a "pókos csaj" effektust, ugyanis, mivel az alkalom és téma adott, egyáltalán nem érzek semmi feszültséget, kellemetlenséget, amikor egy liftben beszélgetést kezdeményezek. Egyszerűen csak olyan természetesnek tűnik.

Éljen a transzhumanizmus! \o/

Ez a leggázosabb történet, és ráadásul - hülye fejemnek köszönhetően - még folytatása is van. Egy szerda reggel úgy jött ki, hogy egy liftben mentem le egy csajjal. Teljesen hétköznapi szituáció volt, először pofáztam egy kicsit a liftekről, utána pár hétköznapi témáról beszélgettünk. A small talk nem haszontalan egyébként, ugyanis ez által megtudhatsz néhány alap adatot a másikról, hogy pl. hány éves, melyik karra jár, mi érdekli, stb. Olyan, mint amikor nmap-olsz egy szervert.

A small talk során kiderült, hogy a csaj BTK-s, szeret festeni, győri, és ő is elsős. Még az is kiderült, hogy van olyan ismerőse, aki ismeri a Rodielt. :D Rendesen folytatódott is a beszélgetés, és egyszerre azon kaptam magam, hogy elmagyaráztam a csajnak, hogy mi az a transzhumanizmus. A csaj meg csak pislogott, és annyit mondott, hogy "Biztos." Hát mit ne mondjak, elég értelmesen hozzászólt a témához. Bizonyára mindenkit érdekel, hogy milyen asszociációs lánc mentén sikerült eljutni a small talk-tól a transzhumanizmusig. Nagyon egyszerű.

Milyen zenét szeretsz? -> Én mindent meghallgatok, még olyan deviáns zenét is, mint a Deus Ex OST. -> Deus Ex. -> Helios ending. -> Transzhumanizmus.

Teljesen tiszta, magától értetődő asszociációs lánc, még az is lehet, hogy beszéd közben észre se vettem, hogy már rég nem small talk van. A beszélgetéssel egyáltalán nem az volt a baj egyébként, hogy szóba került a transzhumanizmus. Hanem eleve az, hogy a lány mennyire passzív résztvevője volt a beszélgetésnek. De ugyanakkor meg mégis fenn akarta azt tartani, szóval nem mondhatjuk azt, hogy eleve nem akart beszélgetni.

Én úgy képzelek el egy beszélgetést, hogy ahhoz a másik fél is ugyanannyit hozzátesz, mint én. A csaj ugyanis, amikor rá került a sor, csak pár mondatot mondott, és utána visszakérdezett, hogy "és te?" - én meg mivel szeretek a saját dolgaimról beszélni, hosszabb válaszokat toltam a csajnak. Ugyan volt azért sejtésem arról, hogy a csajt valószínűleg full nem érdekli, amit mondok neki, de ugyanakkor meg mégis szívesen válaszoltam a kérdéseire, ha már feltette őket. Az van, hogy amikor én beszélgetek, feltételezem, hogy a másik is szívesen beszél azokról a dolgokról, amikkel szeret foglalkozni. Ezt egy másik történetnél jobban kifejtem. Továbbá, nálam ez úgy működik, hogy ha esetleg tényleg előfordul az, hogy extrém mód nem értem azt, amit a másik mond, vagy csak brutálmód nem érdekel, de annyira, hogy tényleg nem akarom tovább hallgatni, akkor szólok az illetőnek, hogy váltsunk témát. Továbbá, naiv módon azt feltételezem a beszélgetőtársamról, hogy ő is hasonlóan jelez, ha valami nem tetszik neki. Viszont én ezt a jelzést egyértelműen, verbálisan megfogalmazott formában várom, mint pl. "Te figyelj. Egy kukkot nem értek abból, amit mondasz. Ugyan érdekesnek tűnik, de most fáradt vagyok, nem tudom követni. Váltsunk témát pls." - csak az a gond, hogy kb. nincs olyan NT csaj, aki ezt így képes lenne megmondani. Zömmel inkább non-verbális jelzésekkel, illetve homályos utalgatásokkal próbálják a tudtomra adni, hogy mi a retek van, és még akkor se képesek egyértelműen megfogalmazni a dolgot, amikor látják, hogy a non-verbális jelzéseket én képtelen vagyok értelmezni.

A lényeg az, hogy imho a beszélgetés irányítása nem csak az egyik résztvevőn múlik, hanem mindkettőn. Ha az egyik kurva röviden szól csak hozzá, és egyáltalán nem terelgeti a beszélgetés irányát, max. "aha", és "biztos" jellegű válaszokat nyomat, azzal minden irányítást a másik kezébe ad. A másik nyilván olyan témára tereli a beszélgetést, amit ő kedvel, és a hallgatósága könnyen abban a szituációban találhatja magát, hogy el van tőle várva, hogy megértsen valami olyasmit, amihez hozzá se tud szólni. Azt hiszem kijelenthetjük, hogy ennek így tulajdonképpen nincs értelme, hiszen ez így egyik résztvevőnek sem jó. Én legalábbis kurva szarul érzem magam attól, ha kiderül, hogy hiába pofáztam perceken keresztül. Sőt, az bánt ilyenkor, hogy a másiknak kellemetlenséget okoztam. De ugyanakkor meg, ha azt vesszük, az a másik meg is érdemli, ha ezt elviseli.

A transzhumanizmussal valószínűleg kivertem a biztosítékot, és a csaj bizonyára meg is címkézett miatta. Habár igaz, hogy az eset róla se vetett túl jó fényt az én szememben. Csak én nem ítélek elsőre...

WTF is PowerShell?

Egyik hétfőn késve érkeztem a számítógépes alapismeretek gyakorlatra. (Igazából arra eddig sose sikerült rendesen beérnem.) Addigra fel volt írva a táblára néhány dolog. Volt ott például egy 5 tagú felsorolás, amelynek 4 tagjáról tudtam, hogy micsoda, de az ötödikről még sose hallottam. Elég nagy szégyen egyébként, mert elég népszerű dologról van szó. Gondoltam, megkérdezem a mellettem ülő csajt. A jó geek holtig tanul. Azaz HALT-ig. Muhaha. Értitek, nem? ;D

Nagyjából így alakult a párbeszéd:
- Bocsi, mi az a PowerShell?
- Az olyan, mint a shell script, csak Windows-os.
- A BAT fájlokról van szó?
- Nem tudom.

Igen, a kérdésem elég láma volt. Meg eleve fel se kellett volna tennem, igen csak beégettem magam. Ki is fejtem, hogy miért.

Először is azt tudom, hogy mi az a shell script, Unix-like rendszereken elég nagy kultúrája van ezeknek a parancsfájloknak. Tulajdonképpen egész összetett programokat lehet írni shell script-ben. Ezeket az oprendszer parancsértelmezője (például BASH) értelmezi és hajtja végre. Ilyen analógiával gondoltam, hogy a Windows-ban a parancsfájlokat a command.com / cmd.exe hajtja végre, és ezek a BATCH fájlok (.BAT kiterjesztéssel). Viszont azért megjegyzendő, hogy a BAT fájlok eléggé lebutítottak, korántsem lehet olyan összetett BAT parancsfájlokat alkotni, mint a shell script-ek. Sőt, Windows-ban még szarabb BAT fájlokat lehet írni, mint DOS-ban - például Windows alatt már a népszerű CHOICE parancs sem elérhető, ami elég szomorú imho. Furcsának találtam ugyan, de gondoltam valószínűleg a PowerShell a BAT fájlok kultúráját jelenti, csak még sehol sem olvastam/hallottam, hogy így neveznék. (Mert bizony többször előfordult már, hogy valamiről azt hittem, hogy nem tudom micsoda, aztán kiderült, hogy csak a nevét nem tudtam.) Tudom, ez elég nagy lámaság.

Viszont érdekes kérdés, hogy miért válaszolta azt a csaj, hogy "nem tudom". A következő okokat tudom elképzelni:

1. Lehet, hogy a csaj vérlinuxos geek, és a Linuxon kívül kb. nem ismer el más operációs rendszert, de a Windows-t minden esetre bizonyosan megveti. Egyesek igen nagy pofát tudnak növeszteni arra, hogy Linuxot használnak, és az egyéb oprendszert használó népeket (különösen a wineseket) lenézik. No comment, külön posztot érdemelne az, hogy az ilyeneknek egyrészt miért nincs igazuk, másrészt miért gennyes faszkalapok, szóval ezt most hagyjuk. Ebben az esetben, ha igazam van, a csaj az első kérdés után még fellow geek-nek tekintett, és feltételezve, hogy tudom mi az a shell script, válaszolt. (Nem volt nehéz azt feltételezni, hogy tudom mi az a shell script, ugyanis az is rajta volt a táblán lévő 5 tagú listán. Ha nem tudtam volna mi az, nyilván arra kérdeztem volna rá először.) Na most ezután feltettem azt az elég láma kérdést, és itt ezen a ponton minden bizalmat elvesztettem. Ugyanis elégséges szintű tájékozottságot mutattam az általa megvetett rendszerről. Ezért lerázott egy nemtudommal - hiszen én úgyis láma vagyok, velem nem érdemes beszélni.
2. Nyilván órán, miközben a tanár beszél, nincs ideje kifejteni, hogy mi a retek az a PowerShell. (Mondjuk igaz, hogy nem is vártam tőle, hogy kifejtse.) Meg egyébként is, Google is your friend, nézz utána magad, paraszt! Tulajdonképpen igaza van. Csak az a kérdés, hogy ilyenkor miért nem azt mondja például, hogy "Nem, egészen másról van szó, nézz utána." - talán megint csak azt gondolta, hogy én nem érek annyit, hogy ilyen szép mondatot megfogalmazzon nekem. Mondjuk tényleg lámaság volt részemről, hogy megkérdeztem.
3. Lehet, hogy tényleg nem tudta. Lehet, hogy az az egy mondat, miszerint a PowerShell olyan, mint a shell script, nem a csaj szakértelmét tükrözte, hanem egyszerűen csak megismételte azt, amit a tanár mondott róla előzőleg. Lehet, hogy a csaj tényleg világ életében Linuxot használt, és a Windows-al kapcsolatban még ilyen alap dolgokkal sincs tisztában, hogy mi az a batch fájl. Vagy lehet, hogy inkább erősen hardveres érdeklődésű, és szoftveres szempontból csak átlagos usernek számít.

Igazából annyira nem érdekes ám, hogy a 3 pont közül melyik az igaz, vagy hogy esetleg van-e más lehetőség, amire nem gondoltam. Csak hát látjátok, én frankón képes vagyok elagyalni minden szarságon. Meg igazság szerint nem biztos, hogy a csajt kéne ezerrel kielemezni, hanem inkább engem kéne, hogy miért is tettem fel egy ilyen láma kérdést. Ez valószínűleg a "kommunikáció erőltetése nem megfelelő szituációban" című kategóriába tartozik. Lásd a "pókos csaj" történetét. Hiszen tényleg simán kussolhattam volna, és ráguglizhattam volna a cuccra magamtól. Nem kell ahhoz megkérdeznem senkit sem. Amúgy is többet kéne kussolnom számalapon, mert mostanában lehet túl sokat jelentkezem, amit igaz, hogy magam és csoporttársaim szellemi üdvössége érdekében teszek, viszont lehet, hogy másoknak inkább az jön le, hogy valami nyálas, tudálékos stréber vagyok.

Psychology strikes back

A második hét hétfőjének estéjén vártam a liftet a kollégium földszintjén. Csatlakozott hozzám egy csaj, és elkezdtünk beszélgetni. Szóba került, hogy pl. érdemes kulcsot másoltatni a szobához (mert jól ki lettem zárva), meg hogy mi a faszért nem jön a lift, meg hogy elsős vagyok-e. Ezután gondoltam kérdezek egy komolyabbat - megkérdeztem, hogy milyen szakra jár. Azt mondta, hogy a PPK-n pszichológiát tanul. Na, tökre felcsillant a szemem, hogy a pszichológia milyen kibaszottul érdekes, meg az utóbbi időben olvasgattam is ebben a témakörben. Hát, gondoltam, akkor beszélgessünk pszichológiáról! Gondolom úgyis szeret beszélni a saját szakterületéről, meg hát biztos sok érdekes dolgot tud mondani, tehát egy kis eszmecsere mindkettőnk szellemi üdvösségére szolgálna.

Egyből a közepébe vágtam - megkérdeztem, hogy tanultak-e az ASPD-ről, ugyanis az engem érdekel, de rohadtul keveset tudok róla. A csaj erre azt mondta, hogy persze, tavaly arról írt szakdolgozatot, és a kutatómunkája során egy intézetben több ASPD-ssel is beszélt. Erre igencsak rácsodálkoztam, és megjegyeztem, hogy pedig azok elég durva arcok, merthogy nem nagyon vannak érzelmeik. A csaj erre igen különöset lépett: elkezdte bevédeni a szociopatákat. Elkezdte mesélni, hogy nekik igazából igenis mély érzelmeik vannak, és gazdag belső világuk, stb. Csodálkoztam. Viszont kísértetiesen ismerős dolgokat mondott. Amikor kiejtette azt a szót, hogy "spektrumbetegség", leesett a tantusz. A lány ugyanis nem az ASPD-ről, hanem az ASD-ről beszélt. Eloszlattam a félreértést, ugyanis az ASPD, azaz "antiszociális pszichopátia" kurvára nem ugyanaz, mint az ASD, azaz "autizmus spektrumzavar". Egyébként nem az ő hibája, hogy összekeverte, amúgy is rohadt sok hasonló rövidítés van a pszichológiában. Sőt, van olyan is, hogy tök ugyanaz a rövidítés több baszottul különböző dolgot is jelent. Inkább nekem kellett volna teljes névvel hivatkoznom az ASPD-re.

Miután ezt tisztáztuk, elkezdtünk valóban az autizmusról beszélgetni, amiről a csaj meglehetősen nagy tájékozottságot mutatott (jóhogy, hiszen egyrészt ez volt a kutatómunkája, másrészt ez a szakterülete). Elmondtam neki azt is, hogy nagy valószínűséggel aspie vagyok. Azt is megkérdeztem tőle, hogy vajon érdemes lenne-e hivatalos diagnózist szereznem. Továbbá úgy tűnt, hogy a lány egyetért a neurodiverzitás elvével, ugyanis azt is mondta, hogy az autizmus nem betegség - az autikat inkább meg kell érteni.

Összességében nagyon szimpatikus volt a csaj. Gondoltam, ha már úgyis ilyen kurvajót beszélgettünk, akkor esetleg tarthatnánk is a kapcsolatot. Mert hát miért ne? Sőt, mondta is, hogy akár megbeszélhetünk egy időpontot, amikor rendesen beszélgethetünk. Említettem neki a blogomat, hogy esetleg beleolvashatna, mert úgyis van benne szó az AS-ről. De hogyan juttassam el hozzá a címet? Ha élőszóban elmondom, tuti nem fog rá emlékezni. Így hát kértem tőle valami elérhetőséget.

És most jön az a jelenet, ami akkor fel se tűnt igazán - inkább utólag esett le, amikor elemeztem a történetet. Ugyanis a lány meglepetten hápogott. Először is megmondta a szobája számát. Erre én értetlenkedtem, ugyanis az nagyon szép, hogy tudom, hogy a kollégiumban hol találom, de ez elég bizonytalan, mert Murphy törvényei szerint kevés az esély arra, hogy akkor keressem, amikor ő bent van. Meg milyen már, hogy az én pitiáner ügyeimmel IRL zaklassam? Vannak ennél sokkal kényelmesebb módszerek is. Kisegítettem a csajt, hogy például megadhatná az e-mail címét. Erre megkönnyebbült, hogy "ja, persze", és rögtön meg is adta a címet. Ez azért volt érdekes, mert úgy tűnik, mintha az intim szférájába hatoltam volna azzal, hogy elérhetőséget kértem. Pedig ponthogy azért fogalmaztam úgy, hogy "elérhetőség", és nem "e-mail cím", mert így megadtam neki a lehetőséget, hogy azt az elérhetőségét adja meg, ami számára a legkényelmesebb. Jóhogy az e-mail az, de ha pl. ő jobban szeret telefonálni, megadhatta volna akár a számát is. Igaz, hogy az meg nekem lenne kellemetlen, ugyanis nem szeretek telefonálni, de mivel úgyis én szeretném elérni őt, inkább én alkalmazkodom hozzá ezügyben. Én például csípőből e-mail címet adok, ha valaki elérhetőséget kér. A telefonnal az a bajom, hogy egy bejövő hívás kb. sose érkezhet kellemes időpontban. Azonban egy e-mail épp ellenkezőleg - sose lehet alkalmatlan, mert eleve akkor nézi meg az ember a postafiókját, amikor e-mailt akar olvasni. Telefon esetében meg elég ritka, hogy azt kívánom, hogy "jaj, de jó lenne, ha most hívna valaki", és akkor tényleg felhívnak. Sőt, a telefon ponthogy akkor szokott megcsörrenni, amikor a hátam közepére se kívánok egy telefonbeszélgetést. De az e-mail ezzel szemben sokkal diszkrétebb kommunikációs forma. Lehet, hogy a csaj mindezt nem tudta. Lehet, hogy azt hitte, hogy konkrétan telefonszámot kérek, és azt nem akarta megadni, ami kurvára érthető. Én se szoktam csak úgy egy újonnan megismert embernek megadni a számomat. Mindennek ellenére a csaj lehet, hogy túl láma ahhoz, hogy az e-mail címét az elérhetőségei közé sorolja, így azt gondolta, hogy a számát akarom elkérni, így meg eléggé bunkó-nyomulós beütése lehetett a kérésemnek.

Kedves Olvasóim, ebben a történetben sincs happy end, ugyanis hiába küldtem el a csajnak a blogom címét 3 hete e-mailben, nem válaszolt. Semmi. Kész. Én ezt nem tudom, hová tegyem. Persze, lehet nem voltam neki szimpatikus - de mégis miért? Tök jót elbeszélgettünk, ráadásul az ő szakterületéről, tehát az is ki van lőve, hogy unalmas volt számára a téma. Gyakorlatilag ezek alapján kurvára szimpatikusnak kéne lennem. Vagy lehet, hogy nem tetszettek neki az aspoid vonásaim? Igen ám, de ő elvileg nem egy átlagos NT picsa, aki semmit se tud az AS-ről, csak úgy felszínesen ítél, és nyilván elítél, mert nem standard a mozgáskultúrám. Ő ponthogy tudja, hogy ha non-verbális dolgok miatt voltam antipatikus, akkor az nem érvényes, mert nem szándékos. Tehát, ha ez a baja, ugyanúgy ítél, mint egy átlagos NT - most akkor mi van a neurodiverzitás elvével, amiről olyan szépen beszélt? Ha meg a fentebb leírt elérhetőséges történeten akadt ki, akkor kérdezem - miért? Hát megkönnyebbült, amikor mondtam, hogy az e-mail címét kérem. Be kéne látnia, hogy én nem voltam olyan bunkó, hogy elkérjem a számát, csak félreértett.

Persze hozzá kell tenni, hogy ha esetleg nem tudná, hogy mi az az AS, és hogy engem érint, akkor is illene válaszolnia. Azért, mert alap emberi tisztelet legalább 2 sorral megtisztelni a másikat. Csak az utolsó geciknek nem szokás ezt megadni. Tehát akkor a csaj utolsó gecinek néz? De mire föl? Adtam én rá okot? És igen - ha a nemválaszolásának köze van ahhoz, hogy aspie vagyok, akkor az kurvanagy szégyen. Tehát AS-el és AS nélkül is gáz a dolog. Jó, lehet, hogy nem tetszik neki a blogom, és akár egy bejegyzést sem olvasott el. Vagy lehet, hogy túlságosan is be van havazva ahhoz, hogy beleolvasson - de ezeket is meg lehet írni. Meglepő, hogy egy látszólag intelligens és tájékozott NT lány is tök ugyanúgy viselkedik, mint az átlagos példányok. Egyetlen esetben tudom felmenteni a csajt - ha szándékában állt válaszolni, csak mondjuk elfeledkezett róla. Ugyan fájó, hogy nem vagyok elég emlékezetes, dehát ez tényleg nem a csaj hibája. Szóval értitek, a szándékos nemválaszolással van nekem bajom. De minthogy nem tudhatom, hogy részéről a nemválaszolás szándékos-e, vagy sem, igazából nem haragudhatok rá. Majd lehet egyszer megkeresem IRL, és akkor majd kiderül, hogy mi a helyzet.

Viszont még van 2 történet, illetve lehet, hogy még idő közben lesz több is. Nem tudom előre, de ugyanakkor már jó lenne túl lenni ezeken a szociális interakciókon, mert már szeretnék mást is írni. :)

I have learnt silence from the talkative, toleration from the intolerant, and kindness from the unkind; yet strange, I am ungrateful to these teachers.
(Kahlil Gibran)

█