HTML

Description

Ez a blog rólam szól, következésképpen érdektelen.

Recent patches

  • MegaBrutal: @vilagoskek: Tévedsz, ez a poszt nem a feministákról szól, a feministák jó arcok! :P Ezennel elhat... (2013.10.27. 22:54) Bitch Proud
  • _Epikurosz_: A hiba a "kurva" szó jelentései közötti különbségtétel hiányában van. Pont aspie trait. Az alapjel... (2013.05.31. 21:21) Bitch Proud
  • vilagoskek: Ma már nem kurvának hívják őket,hanem feministának..Légy trendi :P (2013.01.05. 20:13) Bitch Proud
  • Lenart33: Még csak annyit, hogy kínálat abból van, amire van kereslet. Amíg vannak emberek, akiknek kell az ... (2012.07.13. 16:36) Bitch Proud
  • Lenart33: @Vaddi: Teljesen igazad van, pont ugyanezt akartam leírni! (2012.07.13. 16:34) Bitch Proud
  • Utolsó 20

Utilities

Évértékelés: 2010

2011.01.13. 21:27 MegaBrutal

Azt hiszem érdemes értékelést írnom a 2010-es évemről, mert egész különös volt. Nem biztos, hogy ebből hagyományt fogok csinálni. Hogy az értékelés teljes legyen, érdemes egy kicsit korábbról kezdenem a történetet, mondjuk úgy 2009 közepétől. Magyarán, nagyjából azt az időszakot fogom értékelni, amely a blog létrehozásától ezidáig eltelt.

A 2009-es év második fele pozitív kilátásokkal kezdődött. Nem mondom, hogy boldog voltam, de relatíve jól éreztem magam, sokkal optimistább is voltam, szinte biztosan éreztem, hogy az életem onnantól kezdve jobbra fordul. Hát, nem így lett. Kezdtem egy kicsit jobban megnyílni, kezdtem elfogadni magamat (kivéve akkor, amikor nem). De alapvetően a blog megnyílása is valamilyen módon az önelfogadás felé tett első lépést szimbolizálta, ahogy később, a blog elcsendesülése pedig a dolgok rosszra fordulását. Amikor elkezdtem a blogot, azt hittem, én is tudok okosat, hiteleset, esetleg vicceset mondani, a 2010-es évben viszont már nem igazán éreztem magaménak ezt a képességet. A 2009-es állapot azonban nem biztos, hogy áldásos volt, a fentebbiek ellenére sem. Lehet, hogy én jól (jobban) éreztem magam, optimistább voltam és értékeltem az élet apró örömeit, de nem igazán voltam a teljes tudatában a helyzetemnek. (Lehet, hogy most sem vagyok, btw.) Hogy lehet az, hogy mégis, a 2009-es bejegyzéseim nagyrésze is negatív? Nos, 2009-ben az volt, hogy én abban a tudatban voltam, hogy a problémáim ellenére én mégiscsak király és értékes vagyok, és amúgy a problémák is átmenetiek - hamarosan valahogy megoldást fogok találni rájuk, vagy inkább találok egy működő workaround-ot. (Pl. a szociális problémáimra egy elméletileg lehetséges workaround az, hogy olyan közösségben mutatkozom, ahol tisztelnek és elfogadnak. Ez elméletben szépen néz ki, de a valóságban nincs ilyen közösség, vagy legalábbis nagyon nehéz megtalálni.) Ezért is mertem megtenni azt, hogy pl. az akkori nyavalyáim egy részéről próbáltam inkább ironikusan írni, és bevallottan az volt a célom, hogy inkább nevessen rajtuk a kedves Olvasó, minthogy elszomorodjon vagy szánakozzon, de ugyanakkor azért mégiscsak vegye őket komolyan. Be kell vallanom, hogy az akkori bejegyzéseimben itt meg ott egy kis felsőbbrendűség-tudat is befigyelt; kb. azt hittem, hogy faszagyerek vagyok, aki megmondhatja a frankót. Végezetül, még ahhoz is volt pofám, hogy elkezdjek egy (azóta halott) képregényt, mert elhittem, hogy én is alkothatok valamit, ami jó.

A 2009-ben kezdődő tanév során a környezetem elkezdte (ismét) bizonygatni nekem, hogy szar vagyok. Én ezt nagyon sokáig nem hittem el, azt mondtam, hogy a megfelelő embereknek toll a fülébe. Egy idő után azonban hozzám közelebb álló emberek is próbálták felhívni a figyelmemet arra a tényre, hogy szar vagyok, de én egy darabig még nekik sem hittem. 2010 márciusa környékén érkezett el az a pont, amikor már olyan megkérdőjelezhetetlen bizonyítékok merültek fel annak alátámasztására, hogy szar vagyok, hogy ezek fölött bizony már nem hunyhattam szemet. Azóta visszafogtam a blogírást is, tudván, hogy amúgy is szar bejegyzéseket írok; ráadásul mivel rohadt sok idő is elmegy vele, nem éri meg a fáradtságot. Gondoltam jobb, ha elbújok. 2010 nyarán regisztráltam egy külföldi (vagyishát inkább nemzetközi) fórumra, és online jelenlétem jelentős részét inkább ott töltöttem, az ottani arcok között - a magyar fórumokon és azon a bizonyos levelezőlistán relatíve ritkán mutatkoztam meg.

A 2010-es év kibaszottul szar volt. Konstatáltam, hogy az egyetem kurvára nem megy nekem; továbbá ráeszméltem, hogy nagyrészt azért érzem egyre szarabbul magam, mert nem részesülök még azokból a sikerélményekből sem, amelyekből korábban részesültem. Gondoltam egy nagyot, hogy akkor teszek valamit azért, hogy szerezzek egy kis sikerélményt; így jelentkeztem szakmai gyakorlatra egy cégnél, ahol C/C++ programozást kell nyomatni. Egyébként nem lett volna kötelező még elvégeznem a szakmai gyakorlatot abban a félévben, viszont én úgy gondoltam, hogy miért ne? Egyrészt sikerélményem is lenne, pénzt is keresnék vele, és mivel az egyetemen amúgy sem tanítanak programozni, a még nem vett dolgok sem fognak hiányozni. Na, innen egy hét után úgy elküldtek a halálba, hogy az már megalázó volt. Bemelegítésként egy memória-allokátort kellett volna megírnom. Elmondták, hogyan kell működnie, továbbá a főnök bemutatott egy embert, akivel konzultálhattam. Nem adtak határidőt, csak egyszer behívott a főnök, és közölte, hogy ezt egy csettintésre meg kellett volna oldanom, ehhez képest még mindig piszmogok vele. Továbbá, az említett muksóval is túl sokat konzultáltam, pedig neki is megvan a maga dolga, és én feltartottam ebben. Őszinte leszek, fogalmam sincs, hogy hogyan kellett volna tudnom pikk-pakk megírni a memória-allokátort; amikor az egyetemen ilyet nem tanítanak, én meg ugyan feltalálom neki a kereket, ha kell, viszont ehhez kurvasok idő kell, és az eredmény sem feltétlenül lesz kellőképpen optimalizált, ugyanis az optimalizációs trükköket külön kéne megtanulnom. Épp ezért volt olyan szar ez az egész, mert fogalmam sincs, hogy ~10-12 évnyi intenzív kockuláson felül még mi kellett volna ahhoz, hogy megfeleljek a cég követelményeinek. Itt sajnos felmerült bennem az, hogy lehetséges, hogy alapvető képességbeli hiányosságaim vannak ahhoz, hogy programozó lehessek; csak ezekre ezidáig nem derült fény. Persze csak azt mondom, hogy "lehetséges" - de már ez is elég lesújtó ahhoz viszonyítva, hogy ezelőtt nem volt igazán kétségem a programozási képességeim felől! Minden esetre ez a failure volt az utolsó csepp a pohárban.

Akkoriban tapasztaltam egy olyan lélektani állapotot, amelyben nem emlékszem, hogy valaha is részem lett volna azelőtt. Az a helyzet állt elő ugyanis, hogy annak ellenére, hogy tudtam, hogy tennem kéne valamit ahhoz, hogy javulást hozzak az életembe, kb. egy lépést nem tudtam tenni. Egyrészt azért, mert nem állt rendelkezésemre semmi konkrét instrukció, amellyel gyorsan pozitív eredményt érhetnék el. (Pl. tudtam, hogy ahhoz, hogy a tanulmányi eredményeim javuljanak, jóval többet kéne tanulnom; na de fogalmam sem volt, hogy hogyan kell tanulni.) Másrészt, ahhoz, hogy akármit is tegyek, szükségem lenne valamiféle energiára, ami nekem nincsen. Nem tudom, hogy nevezzem ezt - életenergia, lelki erő, akaraterő, motiváció... Korábban megszoktam azt, hogy ha energiát fektetek valamibe, akkor annak meglesz az eredménye. Ráadásul a befektetett energiamennyiség nagyjából korrelál is az elért siker mértékével. Az elmúlt év során semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Például, ha megpróbáltam készülni egy ZH-ra, nagyjából ugyanaz lett az eredmény, mintha nem készültem volna. Persze, hogy erre az a válasz, hogy "na akkor készülj jobban", de egyrészt hogyan; másrészt meg az az érzésem volt, hogy a fejem tetejére is állhattam volna, akkor sem változna jelentősen az eredmény. Lehet, hogy ez nem igaz persze, de ez is bőven elég volt ahhoz, hogy paralizáljon. A fentebb leírt szakmai gyakorlatos kudarc pedig megerősítette ezt az érzésemet, továbbá az volt az a pont, amikor feladtam az egészet. Még megpróbáltam egy utolsó lélegzettel produkálni valamit a vizsgaidőszakban, de az is tiszta csőd volt: sorra buktam el a vizsgákat, teljesen függetlenül attól, hogy készültem-e rájuk vagy sem. (Persze volt azért, ami sikerült, de azok könnyebbek is voltak.) Előállt egy kilátástalannak tűnő szituáció: elméletben beláttam, hogy nagy erőfeszítéseket kéne tennem, de a gyakorlatban egyszerűen képtelen voltam rá. Tök olyan volt, mintha izombénítót kapnék, és próbálnám mozgatni a karomat; csak nem fizikailag, hanem szellemileg voltam lebénulva. Mások basztattak is eleget, hogy "sokkal több energiát kéne befektetned", "meg kéne dolgoznod a sikerért, mert az nem jön magától", stb.. Én meg ezekkel elméletben egyetértettem, de ahogy azt már fentebb kifejtettem, tök hiába. Amikor tehetetlenségemet felismertem, nagyon megijedtem - azt gondoltam, hogy valami nagyon nem stimmel velem, bennem valami gyökeresen elbaszódott, ha még alapvető erőfeszítésekre sem vagyok képes, és nem elég az, ha ésszel belátok valamit.

Életemben először vezérlést kapott az ultimate fail exception handler rutinom, amellyel a következő három radikális lehetőséget vázoltam fel magam számára:

  1. Maradok az egyetemen. Mivel beláttam, hogy közvetlenül nem tudok segíteni magamon, külső segítséget kell bevonnom. Tehát, elmegyek pszichológushoz - ha az ELTE-PPK nem segít, akkor tovább keresek; és mindenféle külső segítséget felkutatok, amely használhat - ha kell, még az AS-t is diagnosztizáltatom.
  2. Befejezem az egyetemet, vagy legalábbis szüneteltetem. Keresek egy számomra elfogadható állást, megpróbálom elindítani a karrieremet. Anélkül, hogy mindenféle újabb gecis papírt szereznék. Ott van a nyelvvizsgám, meg az OKJ-s technikusi oklevelem, csak örülnek ezeknek valahol, csak kapok velük valami informatikusnak való állást.
  3. Keresek más oktatási intézményt, ahol folytathatom a tanulmányaimat. Vagy egy főiskola, vagy egy OKJ-s szakképzés.

Egészen július közepéig nem született döntés, hogy melyik opció lesz kivitelezve. Lelövöm a poént, a 2. lehetőség valósult meg - ennek részleteit egy jövőbeli posztban fogom elmesélni valamikor. Minden esetre, az egyetem nem volt számomra barátságos környezet. Ha azt vesszük, hiba volt az egyetemre mennem, mert így elpocsékoltam egy évet az életemből fölösleges szívással - de ugyanakkor meg, ez elkerülhetetlen volt. Nem tudhattam, hogy milyen lesz ott, mielőtt odamentem.

Nem szeretnék becsapni senkit: a problémáim nincsenek megoldva, de még csak workaround-olva sem. A 2010-es állapot igazából még nem ért véget. Viszont, most már legalább nem érzem kilátástalannak a helyzetet. Be kell látni azt is, hogy az elért javulás nem az én erőfeszítésemnek köszönhető (vagy legalábbis csak kis mértékben), hanem inkább a szerencsének. De ha már elég nagy szerencsém van, ezzel a levegőváltással végre olyan szituációba kerülhetek, amelyben az energiabefektetésemnek érezhető pozitív hatása lesz; habár ezt kurvára nem szeretném elkiabálni. Minden esetre valahogy törekednem kéne arra, hogy a jövőben soha többé ne legyen ismét olyan szar (vagy neadjisten szarabb) évem, mint 2010 volt.

(Statisztika: a fentebbi szövegben a "szar" szó 9-szer szerepel, ebből 7-szer toldalék nélkül, és 2-szer toldalékolt formában. Furcsa, mert azt hittem többször írtam le...)

Failure is not falling down but refusing to get up.

4 patches

Címkék: horror én összegzés elte status report

A bejegyzés trackback címe:

https://megabrutal.blog.hu/api/trackback/id/tr82582088

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

haeli 2011.01.21. 05:03:07

Szenvedtem egy sort, mire rájöttem, hogy tudok kommentelni.

Szia,
Felületesen átfutottam, régi dolgokra nem reagálok, nincs értelme. Első nekifutásra azt mondtam, kedvellek, de aztán visszakoztam, nem jelent semmit egy kezdeti lelkesedés. Szarnak nem tartalak.
AS itt is, lány vagyok, IK-t megjártam, két évet vett el az életemből, tele van szarrágóval, de nem bántam meg, így kétségem sincs, hogy ezt ne. Kódolni nem tudok, igazából mást se, csak elméleti szinten érdekel. Vagy úgy sem.

Sokszor nevettem az íráson, ugyanakkor átérzem, bár nagyon más vagyok, soha nem mutatnám meg a - nemlétező - blogom az ismerőseimnek, soha nem szólnék hozzá idegenhez és a liftben is csak a lift működéséről beszéltem.

Bár néha tökéletesen tudom álcázni az elbaszottságom, de arról csak sejtéseim vannak, mit kellene éreznem, ha erkölcsről van szó, illetve nem háborodom fel szinte semmin, amit nem tudok megoldani, úgyhogy átéléssel a társadalmi problémák sem foglalkoztatnak.

Utálok magamról beszélni, de gondoltam szólok, hogy olvaslak.
Részemről van igény a folytatásra.

MegaBrutal · http://lofaszkapitany.blog.hu 2011.01.21. 13:24:16

@haeli: Szia! Örülök, hogy olvasol, köszi! ;) Kíváncsi vagyok: mióta? Már régebb óta is, vagy csak épp nemrég találtál a blogra? Vagy esetleg írtunk mi már egymásnak korábban is, csak akkor más nevet használtál?

"Sokszor nevettem az íráson, ugyanakkor átérzem, bár nagyon más vagyok, soha nem mutatnám meg a - nemlétező - blogom az ismerőseimnek, soha nem szólnék hozzá idegenhez és a liftben is csak a lift működéséről beszéltem."

Király, hogy nevettél, legalább nem voltak haszontalanok a régi posztok. ;) Arra amúgy én is rájöttem egy idő után, hogy nem szabad mutogatni a blogomat az ismerőseimnek, csak akkoriban nagy volt a kezdeti lelkesedés, és tulajdonképpen büszke voltam a posztjaimra; abba már kevésbé gondoltam bele, hogy IGAZÁBÓL miket gondolhatnak rólam azok, akik olvassák ezeket a posztokat. Mert számomra mást jelentenek azok, amiket írok, mint amit másoknak jelenthetnek kívülről. (Pl. az AS-t én annak idején ugye pozitív dolognak fogtam fel - mondjuk ma már ez nincs így - ezzel szemben a legtöbben nagyon is negatív dologként tartják számon.)

Furcsának találom, hogy nem szólnál idegenhez - miért nem? Mert félsz, vagy mert egyáltalán nem érzel késztetést az ismerkedésre?

deep_fried 2011.01.22. 00:42:02

Szia Haeli!
A liftről, bár sosem problémáztam a lifttel konkrétan, az általános kajaközbeni beszélgetés jut az eszembe. Az rá egy szabály, amit másoktól is hallottam, hogy beszédtémákban jobbak a magas szintű, átfogó képpel és/vagy érzésekkel foglalkozó témák, és rosszabbak a részletekkel és/vagy száraz tényekkel foglalkozók. Mármint untatásilag. Ezért az utóbbiakat kerülöm ahogy tudom. De azt is láttam, hogy másoknak valamiért semmi bajuk nem lesz attól, hogy ezeket keverik, mert látszólag a többieket nem untatják mégse.

Amúgy azt a tippet is kaptam még régen, hogy ajánlatos keveset beszélni saját magunkról. "Kerüljük az 'én' szót", ha nem akarunk unalmasak lenni.

Talán ismerkedjetek meg az eltés volt osztálytársaimmal, hogy ők hogy boldoglnak/tak, és mi a véleményük az IK-n folyó tanításról.
Én idegenekhez hozzászólok, ha szükségét látom, tegyetek ti is így.

semota · http://livewithit.blog.hu 2011.01.27. 14:03:34

Azért bénultál le teljesen, mert a sok kudarc lenullázta az önbizalmadat. (Ez eléggé látszik, mert minden második mondatod az, hogy "szar vagyok".) Ez egy idő után nagyon bénítóan hat az emberre.
Biztos vagyok benne, hogy NEM a képességeidben van a hiba, de erről már beszéltünk. Egyszerűen sokkoló a számodra az, hogy megváltoztak veled szemben az elvárások, és az, hogy amit eddig nyújtottál, az nem elég. Jöttek az első kudarcok, amiktől nagyon beparáztál, és a parázás még jobban megbénított. Így aztán még nagyobbak lettek a kudarcaid, amiktől még jobban beparáztál. Circulus vitiosus aka vicious circle... :-/
Abszolút megértem, hogy megrémültél, 20-21 éves koromban én is hasonlókat éltem át, és kb. mostanra másztam ki ebből.

Az, hogy nem rágják a szádba, hogy mit kell tenned a célok eléréséért, sőt, sokszor azt sem mondják meg, hogy mik azok a célok, amiket el kell érned (ahhoz, hogy sikeres légy, ahhoz, hogy jól érezd magad a bőrödben stb.), a felnőtt lét velejárója. Nem akkor válsz felnőtté, amikor elfújod a 18-as alakú gyertyát a szülinapi tortádon, hanem akkor, ha ezt megérted és elfogadod, az összes következményeivel együtt.
A mostani megnyilvánulásaidból úgy látom, hogy elindultál egy jó irányba. Egyrészt, van munkád, és vannak értelmes céljaid. Másrészt felismerted a felelősségedet a saját életed irányításában, és már nem másokat hibáztatsz a kudarcaidért, hanem magadba néztél, és dolgozol saját magadon. Szóval szerintem jó az irány :)