MegaBrutal blogja

- Tudja valaki, hogy mi az a láncolt lista? - kérdezte az előadó a funkcionális programozás előadáson. - Aki hallott már róla, az tegye fel a kezét!
Két-három hallgató bátortalanul jelentkezik.
- Talán az első félévben találkoztatok már vele... vagy nem? - nézett körbe az előadó. - Nem gond, akkor elmagyarázom.
Eközben az egyik diák elgondolkozott. Valóban nem tanították még a láncolt listát? Ő ugyan tudta mi az, de előadó szájából még nem biztos, hogy egyáltalán hallotta ezt a szakkifejezést.
Az előadó így folytatta:
- Ugye valószínűleg már hallottak arról (de ha nem, higgyék el), hogy a memória kis rekeszekből áll, és minden ilyen rekesznek van egy sorszáma. Fel is rajzolom a táblára. Itt a nulladik rekesz, alatta az első, aztán a második, és így tovább. Az a több gigabyte memória, amit vettek a boltban, mind megcímezhető byte-onként. Persze nyilván nem fogok annyit felrajzolni, kicsit sok lenne. Ha felrajzolnék 1024-et, még akkor is csak 1 kilobyte-nál tartanék. Na most megtehetjük azt, hogy egy rekeszben eltároljuk egy másik rekesz sorszámát. Aztán az adott sorszámú rekeszben eltárolunk valami adatot, majd utána megint egy sorszámot. - az előadó közben nyilakat rajzolt a táblára, amelyek egyik rekeszből a másikba mutattak az ábrán. - Ez így érthető? Nem??? Akkor még egyszer...

A fentebb említett diák itt már nem figyelt. Azon gondolkodott, hogy vajon tényleg lehetséges az, hogy egyáltalán egyetlen hallgató is legyen a teremben, akinek a láncolt lista meg a memóriatérkép újdonságnak minősül így a második félév közepén; vagy csak senki sem figyel az előadóra? Igen, lehetséges. Ami azt illeti, a programozás előadások keretében még csak arról sem esett szó, hogy mi az a pointer, nemhogy mi az a láncolt lista. Sőt, ha már itt tartunk, még azt sem tanították, hogy egyáltalán mi az a számítógép, de úgy igazából. Miből épül fel? Hogyan működik? Meg mi az a misztikus dolog, amit processzor néven emlegetnek, és állítólag a számítógép lelke? Mit csinál az tulajdonképpen, miért kell az annyira? Azért volt egy első féléves tárgy, "Számítógépes alapismeretek" címmel, amelynek keretében legalább felszínesen érintették a témát.

De végülis nem gond, a lényeg az, hogy a programozási tételeket legalább mindenki tudja. Akinek jobb a memóriája, az könnyebben megjegyzi őket, akinek rosszabb, az kevésbé. De tényleg muszáj kívülről fújni ezeket - nem elég, ha le vannak írva egy papírra, mert a gyakorlatok elején kérdezik őket. Az meg tök jó divat, hogy olvassunk be akár többszáz megabyte adatot is egy tömbbe, hogy aztán kiderítsük, hogy már az első négy adat között van csúcs. Mert ha van, akkor nagyon örülünk, és kilépünk a gecibe. Persze senki sem teszi fel azt a kérdést, hogy akkor egyáltalán miért olvastuk be a fájl többi részét, ha már az első négy adat is elég volt. De a lényeg, hogy így matematikailag bizonyítható a program helyessége - ha majd olyan programot írunk, amelyik csak azért nem lesz hajlandó lefutni egyetlen létező számítógépen sem, mert basztunk optimalizálni, akkor se lesz gond, majd megkérjük a mérnököket, hogy tervezzenek jobb gépet; hiszen nem a program a hibás, az tökéletes, Q.E.D.!

Az se baj, hogy senki sem tudja, hogy mit jelent az, hogy strukturált programozás, hiszen nem kell a fogalmakkal tisztában lenni. Persze azért az nyilván megbukik, aki goto utasítást használ, de nem szabad elmagyarázni neki, hogy miért. De tökmindegy. Szerencsére senki sem használ goto utasítást - már nem azért, mert tudják, hogy nem szabad; hanem mert azt sem tudják, hogy létezik egyáltalán. Jobb is így.

A hallgató sóhajt egyet. Sajnos nem először fogalmazódik meg fejében a következő kérdés:
Mi a retkes lófaszt keresek én itt?

(Megtörtént eset alapján.)

Örülök, hogy eddig nem fagyott ki a Firefox a seggem alól a 128 megás laptopon. Most így inkább nincs kedvem nekiállni idézetet keresni. Sorry.
(Én)

█

Az aspikkal kapcsolatban néhol felmerül, hogy naivan őszinték, és nem tudnak hazudni. Ez azért így ebben a formában nem teljesen igaz. A minap olvastam egy blogposztot, amely tisztázza ezt a kérdést:

In itself, the statement that "Aspies are incapable of telling lies" is a lie. Aspies are certainly very capable of lying. Social lies, such as insincere compliments, don't come naturally to us, but they do happen. Aspies can be trained to do it. Aspies are great actors. We act normal all our lives. This in itself is a form of lying and it follows that when we are required to lie in this manner, we can do so very well.

Lying without cause doesn't come naturally to us but there are some aspies out there who are habitual liars.

(Forrás: Gavin Bollard - Life as an Aspergian female)

Azoknak a keveseknek, akik esetleg nem értenek angolul, kiemelem a lényeget: az aspie-k is tudnak hazudni, csak ez épp nem természetes számukra. Ezzel egyet is értek. Magamból kiindulva, egy aspie komoly pofonok árán tanulja meg azt, hogy mikor/hogyan/mit kell hazudni.

Természetesen én is hazudtam már életemben, mert néha muszáj hazudni. Viszont egyrészt még ma is előfordul, hogy nem ismerem fel azokat a szituációkat, amelyekben valóban hazudnom kéne; másrészt bizony néha rajtakapnak a hazugságon, mert nem elég hitelesen adom elő; harmadrészt egy-egy komolyabb hazugság esetében tényleg át kell gondolnom, hogy most akkor hazudjak-e egyáltalán (pl. mennyire áll ez szemben az erkölcsi normáimmal), és hogyan/mit hazudjak, hogy az hiteles legyen és nehezen ellenőrizhető. Kijelenthetjük, hogy számomra a hazugság nem természetes dolog.

Úgy tűnik, hogy az aspiknak ezernyi más dolog mellett azt is külön kell megtanulni, hogy hogyan kell hazudni. Ezzel szemben az NT-k a hazugság képességét már nagyon fiatal korban elsajátítják, a szociális készségekkel együtt, így számukra a hazugság naturális; és nemcsakhogy hazudni tudnak jól, hanem sokkal hatékonyabban képesek detektálni azt, amikor más hazudik nekik. A tapasztalatlan aspik viszont azt feltételezik, hogy mások is ugyanolyan őszinték hozzájuk, mint amennyire ők őszinték másokhoz. Idővel az aspik megtanulják, hogy az emberek nem őszinték, és hogy nekik sem szabad annak lenniük; de ez évekbe telik. Addig is az NT-k ott basszák át az aspikat, ahol lehet, továbbá az aspik is gyakran megbántanak másokat a nyers őszinteségükkel, illetve magukat is sokszor kellemetlen helyzetbe sodorják.

Emlékszem, amikor az általános iskola 5. osztályában a meglehetősen konzervatív szemléletű irodalomtanárnő végigkérdezgetett mindenkit, hogy olvasott-e valamit nyáron. Mindenki mondott valamit, de én őszintén bevallottam, hogy nem olvastam semmit, esetleg egy-két számítógépes könyv került csak a kezembe a nyár folyamán, de nagyrészt a számítógép előtt ültem. A tanárnő igencsak meglepődött, és kijelentette, hogy ez bizony nagyon nagy szégyen! Évekbe telt, mire megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon az én akkori osztálytársaim akkora könyvmolyok voltak, hogy ők aztán tényleg olyan sokat olvastak? Persze lehetséges, hogy tényleg, de nem valószínű. Sokkal valószínűbb az, hogy ők levágták a tanárnő metakommunikációjából, hogy ő nagyon szigorú, és bizony vigyázni kell vele - így hát, mivel amúgy is lehetett sejteni, hogy ez a kérdés fel fog merülni év eleje környékén, behazudtak néhány regényt, hogy ők azokat bizony elolvasták. De egyébként sem a metakommunikáció félreértelmezése miatt nem hazudtam... Volt egy eset ugyanis, amikor a 6. vagy 7. osztály végén a tanár megkérdezte, hogy ki nem olvasta a "Kőszívű ember fiai" című kötelező olvasmányt. Én önként és dalolva bevallottam, hogy bizony én nem olvastam. Ezért még a nagynéném is lebaszott otthon, hogy hogy lehettem ennyire hülye. Említésre méltó eset még az is, amikor a papnak gyóntatáskor bevallottam, hogy nem imádkozom minden este - hát akkora penitenciát kaptam, mint a faszom; ráadásul a papbácsi megmondta nekem, hogy ez halálos bűn, így el is fogok kárhozni.

A dolgot nálam még az is nehezítette, hogy ez egy egyházi iskola volt, és én akkoriban elhittem azokat a dolgokat, amiket hittan órán tanítottak. Tehát, az én naturális őszinteségemet még megerősítette a 8. parancsolat: "Ne hazudj, mások becsületében kárt ne tégy!" - és én akkoriban elhittem, hogy ezt a keresztények komolyan gondolják. Azt is hittem, hogy az én őszinteségem valahogy Istentől ered, és hogy minden ember ugyanúgy megkapta ezt a képességet, mint én, csak a gonosz ateisták ezt elnyomják magukban, hogy földi érdekeiket érvényesítsék; ezzel szemben viszont a keresztények olyan jófejek, hogy nem hazudnak, mert ők olyan jók.

(Hosszú története van annak, hogy ezek után én hogyan lettem ateista, és hogyan ismertem fel, hogy tulajdonképpen a keresztények éppen annyit hazudnak (ha nem többet), mint a nemkeresztények. Ezzel talán majd máskor untatlak titeket, de azt azért mégsem állhatom meg, hogy megjegyezzem, hogy a kereszténység nem az, aminek egy aspinak tűnik belülről. A kereszténység valójában egy brutálnagy képmutatás, általános sötétséggel és nemgondolkodással megfűszerezve. Ezzel szemben, ateistának lenni meglehetősen felszabadító - pl. gondolkozhatsz olyan dolgokon, amelyeken keresztényként nem gondolkozhatsz; mert a keresztény egyház szerint azokban a dolgokban feltétlenül hinni kell, és bűnt követsz el, ha gondolkozol rajtuk. Erre jó példa a "ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel" elv hitelessége. Ha még mindig keresztény lennék, valószínűleg még mindig magaménak vallanám ezt az elvet, és inkább kőkeményen szopnám a faszt a naiv őszinteségemmel, minthogy megpróbáljam megoldani a problémáimat.)

Említettem azt, hogy eleinte azt hittem, hogy mások is őszinték hozzám; vagy legalábbis a hazudozás nem naturális számukra. Érdekességként megemlíteném, hogy voltak esetek, amikor felfogtam, hogy valaki nem őszinte velem, és ilyenkor úgy fogtam fel a helyzetet, hogy a másik bezárkózott - falakkal veszi körbe magát. Ez azért furcsa, mert mindeközben rám mondták azt, hogy zárkózott vagyok. Például ott van az a lány, akiről még nyáron írtam. Nagyon közel szerettem volna hozzá kerülni, de azt tapasztaltam, hogy ő elzárkózik előlem. Ez többek között abban nyilvánult meg, hogy érzékeltem, hogy ő nem őszinte hozzám. És úgy gondoltam, hogy ha ő megnyílna nekem, akkor minden probléma megoldódna, mert minden félreértés kielemezhető és feloldható lenne, és akkor végre közös nevezőre juthatnánk - ugyanis akármit is mond, az egész addig érvénytelen, amíg nem érzem hitelesnek. És én csak azt éreztem volna hitelesnek, ami az én érzékeim szerint valóban az ő feltételezett, belső, őszinte "aspie" énjétől származik. Gyakorlatilag azt vártam, hogy a "csak mert" helyett majd egyszer kapok egy részletes elemzést arról, hogy valójában miért nem kedvel; de amúgy is mindegy, mert tökre hittem abban, hogy ha ő megismeri az én belső énemet, akkor úgyis kedvelni fog. Éveken át, kitartóan próbáltam áttörni ezt a feltételezett falat, hogy kapcsolatot teremthessek a belső énjével. Na ez az a naivitás, amit senki sem engedhet meg magának!

A falat úgy próbáltam feloldani, hogy tökre őszinte voltam vele, és simán közöltem vele olyan dolgokat is, amiket más inkább szégyellne. Gondoltam, hogy ez majd felbátorítja őt arra, hogy a falai mögé engedjen. Valószínűleg a csaj nem tudta értelmezni ezt a gesztust, és inkább jót mulatott azon, hogy én csak úgy, önként, ilyen nonszensz módon nevetségessé teszem magam előtte. Hogy eleve miért zárta el magát? Azt gondoltam, hogy azért, mert nem látja a belső énemet - csak azt a lúzer kispöcsöt látja, aki nap mint nap ott melegíti a seggét, vele egy osztályteremben.

Összegezve a dolgot, én azt gondoltam, hogy az emberek a hazugságokkal, praktikákkal, megtévesztésekkel elzárkóznak egymás elől, különböző okokból. Valahol tudat alatt azt hittem, hogy mindenkinek van egy belső, "aspie" énje, csak valahogy el kell jutni hozzá. Persze nyilván, akkoriban még nem tudtam, hogy mit jelent ez a szó, de talán körül tudtam volna írni. (Vicces, hogy az NT-k meg pont az autistákról szokták azt hinni, hogy a merev rutinok/rituálék és egyéb trait-ek mögött be van zárva egy NT.) Nagyon sok energiába került kiderítenem, hogy tévedtem, és a fentebb említett lány tényleg olyan hülye korlátolt picsa, mint amilyennek mutatja magát.

A legkegyetlenebb hazugságot sokszor a hallgatás fejezi ki.
(Stevenson)

█

Néha előfordul, hogy amikor nem vagyok beszámítható állapotban, hozok egy döntést. Jó, hát ezzel gondolom nem vagyok egyedül, ez sok embernek szokott problémát okozni. De ami már furcsa, az az, hogy ilyenkor előfordul, hogy a döntésemet fenntartom azután is, hogy kijózanodtam. Na ehhez már kell bizonyos szintű hülyeség, vagy legalábbis naivitás. Megjegyzendő, hogy a "nem beszámítható állapot" nem csak alkoholfogyasztás során következhet be, hanem akár alváshiány miatt is, illetve simán okozhatja érzelmi instabilitás is. Nagyjából mindhárom esetre volt már példa az életemben.

A jelenséget egyrészt az okozhatja, hogy az ember megbízik a korábbi döntéseiben - egyszer átgondolja a dolgot (akármilyen állapotban), és legközelebb, amikor előkerül a téma, csak a végeredmény (maga a döntés) jut eszébe az embernek, és nem is igazán az, hogy miért döntött úgy. Másrészt, azt figyeltem meg magamon, hogy habár valahol tudom, hogy elejétől végéig, mélyen újra kéne gondolnom a dolgot, rideg logikával, mert a döntésem valószínűleg helytelen - én inkább makacsul megtartom a rosszkor hozott döntésemet. Hogy miért? Mert kellemes érzelmi töltéssel bír. Hiszen, nem beszámítható állapotomban urrá lett rajtam vagy a remény, vagy valami falsch szeretet, vagy meghatottság, vagy akármilyen kellemes (vagy éppen kellemetlen) érzelem, vagy ezek eredője, és aztán azok hozták meg a döntést, nem az intellektuális énem. Ráadásul be is szokott csapni a dolog, mert ha meg is próbálom átgondolni a döntésemet józanul, nem sikerül - az történik, hogy csak felszínesen gondolom át a helyzetet, és így nem találok logikai gebaszt, tehát megvan az az illúzió, hogy a döntésem akár racionálisan is igazolható.

De igazából nem is akarok ellenérvet találni, mert homokba dugom a fejem. Valami miatt abba az érzelmi töltésbe akarok kapaszkodni, ami nem beszámítható állapotban lett úrrá rajtam. Például eszembe jut, hogy egy bizonyos (jellemzően valamilyen okból elérhetetlen) nőszeméllyel contact-olnom kéne. Józan állapotomban alapból elvetem a gondolatot, mert hiszen fél órajelciklus alatt leesik, hogy minek próbálkozzak, ha a célszemély elérhetetlen. Az elérhetetlenséget különféle szituációk okozhatják, mint pl.: a csaj utál engem, kurva, ~10 évvel idősebb nálam, vagy amerikai filmsztár, stb. - szóval ezek általában elég nyomós érvek a contact-olási kísérlet ellen. Mint mondtam, ez józanul világos is, mint a vakablak. De amikor nem vagyok beszámítható, hiába tudom, hogy a lehetetlenre vállalkozom, az érzelmi töltés erősebb lesz - "de mégis, olyan jó lenne", meg "hátha mégis, hiszen van rá 0,0001% esély, ami mégis több, mint a semmi". Ugye mondtam, hogy valószínűleg ilyen mással is előfordul, de én képes vagyok fenntartani egy ilyen nonszensz döntést kijózanodásom után is. (Mondjuk lehet, hogy egész addig nem vagyok józan igazán, amíg fenntartom a hülye döntésemet.)

Persze egy idő után, szép lassan kezd tisztulni a kép, és leesik, hogy mekkora hülyeséget gondoltam, és el is kezdem szégyellni magamat, mint állat. Különösen akkor gáz a helyzet, ha már időközben mással is megosztottam a csodálatos ötletemet.

Felmerül a kérdés, hogy mégis miért kapaszkodom egy rossz időben hozott, értelmetlen döntésbe? Az egyéb eseteket nem elemzem ki, de a fentebbi példánál (contact-olni kéne elérhetetlen csajjal) szerintem az lehet az ok, hogy magányos vagyok, mint állat! Mivel jártam én már a valóságban, és kiszimatoltam a lehetőségeimet (lásd: Szociális interakciók elemzése sorozat), és arra jutottam, hogy nem túl rózsás a helyzet; inkább beköltözöm egy szép kis álomvilágba, ahol feszt a lehető legelérhetetlenebb csajjal próbálok valamilyen kapcsolatot teremteni. Ha már lúd, legyen kövér! Minek foglalkozzak én valóságos (elméletileg, fizikailag elérhető) csajokkal, ha a nem valóságos (elvileg sem elérhető) lányokról olyan szépen el lehet fantáziálgatni? Ráadásul ez olyan is, mint valami drog, hiszen egész kellemes - csak akkor nem, amikor leesik, hogy "hoppá, bazmeg, már napok óta álomvilágban élek, és semmi sem valóság".

Megjegyezném, hogy az ilyenek kicsit megrémítenek azért. OK, hogy 16 éves kispöcs koromban még simán bejátszottam ilyeneket, de azt hittem, hogy ma már, 21 évesen, vagyok elég érett ahhoz, hogy ne fantáziálgassak hülyeségekről. A kispöcsök, meg a kispicsák szoktak így nyomulni, hihetetlen, hogy én még mindig nem vagyok eléggé immunis a mesékre.

Quick decisions are unsafe decisions.
(Sophocles)

█

Van, hogy amikor gondolkozom (utazás, sétálás, várakozás közben, vagy esetleg egy unalmas előadáson), eszembe jut valami pozitív dolog - az egyik pozitív tulajdonságom, amit értékelek magamban. Ezután elkezdem tömjénezni magamat, sorra eszembe jutnak az értékeim, az eredményeim, és eltölt egy olyan kellemes érzés, hogy hű, mekkora király vagyok. Hogy mennyire értek az informatikához, és ráadásul mindent én magam tanultam. Hogy milyen érdekes témákon járatom az agyam. Hogy milyen meglátásaim vannak. Hogy mennyire fasza az értékrendem.

Sőt, én olyan jófej vagyok, hogy mindezt meg szeretném osztani másokkal. Kajakra elbeszélgetnék az emberekkel mindazokról a csudiérdekes témákról, amikkel én foglalkozom. Ha meg valaki nem ért valamit infóból, jöjjön hozzám, és én elmagyarázom neki! Bizony ám! Ha nem érti, találok valami nagyon király analógiát. Így se megy? Találok másikat. Olyan sok szép példa van a fejemben, amikkel olyan jól tudnám szemléltetni a dolgokat. De ha az infó nem fekszik, beszélhetünk másról is, van azért pár dolog a tarsolyomban.

Aztán eszembe jut, hogy mindezeket a témákat mennyire szokták az emberek értékelni. Meg mennyire szokták elismerni mindezeket az értékeket, amelyeket magamnak tulajdonítok. Mindaz, ami engem jellemez, az embereknek egyáltalán nem is számít. Nem is veszik észre. Egy olyan értéket sem tudok felmutatni, ami számít is. Hirtelen rádöbbenek, hogy én mennyire szánalmas kis szarrági féreg vagyok. Egy nagy rakás szar. Hát ez kellemetlen. De akkor eszembe jut, hogy akkor le is vannak szarva az emberek. Azok, akik nem értékelnek, szopják le a faszomat. Egyenként. Lehet sorbaállni! Na de inkább gondoljunk akkor az eredményeimre, a szaktudásomra. Végülis ez az, ami számít. De aztán eszembe jut, hogy egyrészt nem annyira masszívak azok az eredmények, mert eleve, akik ide kerültek, szintén túl vannak már hasonló sikereken, ha nem nagyobbakon. Továbbá, így, hogy most számolgatom, hogy melyik tantárgyakat fogom bebukni, még az se biztos, hogy egyáltalán megállom a helyem itt az egyetemen. Még simán lehet, hogy ki fogok bukni, és mehetek szart kapálni Mucsaröcsögére minimálbérért. Másrészt meg: ha még tényleg sikeres is lennék, tudnám azt élvezni úgy, hogy mindenki utál?

Talán az lenne a legjobb, ha tényleg nem foglalkoznék senkivel. Meg kéne tanulnom a leszarás művészetét. Hogy őszinte apátiával tudjak viseltetni mások véleményével szemben. Mert csakis én ítélhetem meg magamat, mások nem ismernek, pedig hiába próbáltam megismertetni velük magamat, nem érdeklem őket. És én sem ismerem magamat igazán. Valószínűleg sokkal többnek látom magam, mint amennyit valójában érek. És ha kollektíven leszarom az egész emberiséget, akkor elveszítek minden támpontot, ami alapján értékelhetném magam. Egy teljesen független, izolált, nem-emberi lényként kellene értékelnem magamat egy olyan környezetben, ahol a jó és a rossz fogalma nem is létezik, mert hiszen ezek csak az emberek számára léteznek, akiket leszartam. Akármilyen szép is az elmélet, a gyakorlatban nem alkalmazható. Mégis kíváncsi vagyok az emberek véleményére.

Persze, most az következik, hogy "akkor változz meg, hogy az emberek elfogadjanak"! Az a furcsa, hogy mégis, én azt gondolom, hogy nekem van igazam. Hogy én gondolkozom jól, és nem az emberiség 99%-a. A többiek a hülyék. Inkább ők tanuljanak meg értékelni engem, de hogy én nem fogok divatos témákkal foglalkozni, állandóan small talk-olni, dohányozni, bulikba járni, minden hétvégén lerészegedni, az biztos. Ez furcsa kettősség, nem? Elismerésre vágyom, de mégsem akarom gyökeresen megváltoztatni magam ahhoz, hogy ezt megkaphassam. Meg aztán a másik az, hogy nem is tudnám. Ez nem ilyen "hát, ha így állsz hozzá" dolog, tényleg nem tudnám megtenni. Azt sem tudom, hogy egyáltalán mit kéne tennem ahhoz, hogy elfogadjanak. Sűrű sötétség.

Nem arról van szó, hogy nem vagyok hajlandó változni. Néhány idegesítő szokásomon úrrá lehetek, néhány szociális szabályt megtanulhatok. Annyira naiv voltam, hogy azt gondoltam, hogy képes vagyok megtanulni úgy viselkedni, hogy mások szeressenek, úgy, hogy nem pusztítom el a személyiségemet. De nem - hiába igazgatom a személyiségemet beburkoló héjat, úgy látszik, az embereknek eleve a legbelsőbb énemmel van bajuk, az egész lényemet utasítják el, nem csak a felszínen lévő szokásokat, viselkedési normákat.

Az elvem az, hogy elég csak néhány embernek megfelelnem, akiket én értékelek. Azoknak, akiket határozottan értéktelennek tartok, elviekben nem is akarok megfelelni. Elvileg ez így jó. Meg kell találnom azt a pár embert, akik értékelnek, és csakis velük foglalkozni. Valami miatt úgy tűnik, hogy ha működött is ez a filozófia valamikor, most, a jelenben nem működik. Nem tudom miért. Olyan bonyolult ez az egész.

You seek your associates, but you cannot find them. You are so very alone. How does it feel to be one, against... the infinite?
(The Many / System Shock 2)

█

Mint azt már a fél net tudja, Rodielt megverték a melegfelvonulás után, mert a "Budapest Pride" pólót viselte. Az eset dokumentálva van különböző webhelyeken, én itt csak ezt és ezt linkelném. Az első maga Rodiel véleménye, a második pedig GutBesserWasser spektrumtársé.

Továbbá, a kuruc.info antikulturált, szűklátókörű, kirekesztő, begyöpösödött, felületes, mucsai paraszt szerkesztői írtak is egy nem kicsit felháborító posztot, amelyben kollektíven az összes aspie-t társadalomra veszélyes, kiirtandó állatokként deklarálják. Úgy hivatkoznak az AS-re, mint "belterjességből fakadó genetikai elmebaj". Nyilván nem várható el ezektől a csimpánzoktól, hogy utána nézzenek, hogy miről írnak, meg ugye fel se tudnák fogni. (Ráadásul még a geek-eket is leszólták.)

Semota, aki a blogja révén gyakorlatilag megalapította a magyar Asperger-közösséget, válaszolt a fentebb említett gyűlölködésre. A linkelt poszthoz kommentnek be lehet írni, ha egyetértesz, és szolidaritást vállalsz az Asperger-szindrómásokkal.

Az az igazság, hogy ezek a szélsőségesek önkényesen definiálják, hogy mi a normális, és rögtön ugranak arra, ami a felállított ideáltól eltérő. Mivel én is "furcsa" vagyok (akár még azt is lehet mondani, hogy "deviáns"), simán megverhetnek engem is, vagy akárkit is. Ha már elfogytak a melegek, lehet, hogy a geek-ek kerülnek sorra, és én meg azért leszek megverve, mert egy provokatív RTFM feliratú pólóban fogok sétálni.

Különösen érdekes, hogy ezek a szélsőségesek ponthogy Rodielt ítélik meg társadalomellenesnek, holott ő nem igazán ártott a társadalomnak deviáns viselkedésével. Viszont akik képesek megverni egy nőt egy póló miatt, azok eleve a társadalmi szerződést szegik meg, ami kurvára társadalomellenes. Pedig őket mennyire tolerálja a társadalom! Azok, akik Rodielt megverték, neurotipikus társasági lények, bizonyára van jó sok barátjuk, és talán már párt is találtak. Ellenben az aszpikat rengeteg sérelem éri amiatt, hogy a társadalom nem fogadja be őket (legalábbis eleinte), pedig ők valójában nem destruktívak a társadalomra nézve.

Hát ezt is megértük, hogy egy rakás zombi nyíltan ki akar minket irtani, pedig azt se tudják, kik vagyunk.

Éppúgy, mint a neurotipikus emberek, mi is sokfélék vagyunk.
(Semota)

█

A következő dolgok jutottak eszembe a címben jelölt időintervallumban.

1. Miért kell az embernek aludnia? Félre ne értsetek, aludni tök jó dolog. Főleg, ha álmodik is az ember. Szeretek álmodni. Gyakran előfordul, hogy az álom valahogy szebb, mint a valóság. Még ha szomorú is. A szomorú álom legalább megható. Viszont tény, hogy most elálmosodtam egy kicsit, de úgy háromkor még tök éber voltam. Ilyenkor az ember sajnálja, hogy vége a napnak, és hogy mennie kell aludni. Amúgy is aludtam délután, mert tök szunyás voltam, és most úgy nincs kedvem. Meg úgy nincs kedvem beszunnyadni, és felébredni reggel. Valami miatt nem szeretem a reggeleket, talán a reggeli kóma miatt. Megjegyzendő, hogy a nyári reggelek azért mégis tök light-osak, majd akkor fogom utálni a reggeleket igazán, ha elkezdődik a tanév. Most legalább nem a mobil csipogására kell ébrednem, szóval most mégis szép az élet. De akkor meg minek reklamálok? Bazmeg. Ki kéne törölnöm ezt a pontot, de nincs kedvem.
2. Mi a faszért éhezem én meg hajnalban? Kajakra, minden nap úgy hajnali 2 körül éhes leszek. Kéne valami háztartási keksz, tapasztalatból mondom, hogy a hajnali éhség elcsendesítésére pár szem keksz elég. Mondjuk olyan 3-5. Bónuszként betolnék még 5-öt. De nincs keksz. Vagy erőt veszek magamon, és csinálok magamnak kaját, vagy inkább éhesen fekszem le aludni. Ez még eldől.
3. Mióta használom az RSS-t, fel vagyok iratkozva néhány blogra, meg hírre. Érdekes módon a Steam RSS News Feed frissül a leggyakrabban, fél óránként jön egy számomra tökre érdektelen hír. Egy korábbi hibámból tanulva muszáj volt feliratkoznom, és inkább szopom az érdektelen híreket is, csak hogy negyedévente olvashassak egy érdekeset is. Feltűnt, hogy 24 órán belül 2 Steam client update is volt. Szerintem az elsővel elbasztak valamit, amit sürgősen javítaniuk kellett a másodikkal. :D Persze ez csak tipp. A hírben említett fix által javított bug lehet, hogy az előző update előtt is jelen volt.
4. Rodiellel az alábbi életbölcsességeket hoztuk össze GTalk-on. Ebben látszik, hogy milyen naiv-optimistán állok hozzá ehhez az élet dologhoz.

 én: Na ez érdekes cikk amúgy: http://leni-mikroblog.blogspot.com/2009/07/atsorolas-lejar-2009.html

2:54 Bassza meg.... ezek után kurvára parázok, hogy át ne soroljanak költségtérítésesbe.

  Amint átsorolnak, máris vége az egyetemi tanulmányaimnak.

 Rodiel: nekem is.

  de nem fognak :)

2:55 nem lesz rá idejük :D

 én: De bazmeg.... havi 180 000 Ft???? Annyit nem tudnék kiperkálni.

 Rodiel: ki tud?

2:56 én: Hát nem tudom... ez a csávó úgy tűnik bent maradt legalább egy egész félévet költségtérítésesen.

  Muterja perkálta. Legalábbis nekem ez jött le a posztból.

 Rodiel: úgyértem hús-vér ember :D

2:57 amúgy parázni fölösleges. ha átraknak max lelépsz.

 én: (Btw, milyen kibaszottul ronda betűtípust használ már a csávó???)

  Jó... max. lelépek. De akkor ott el van baszva az életem.

 Rodiel: ez a default font

  blogspoton

2:58 az életed így is el van baszva :D

 én: Sztem nagyon ronda.

  Igen, persze, hogy el van baszva, de azon munkálkodtam eddig is, hogy jobb legyen. ;)

 Rodiel: heh

  naiv vagy bazmeg

 én: Márpedig ha elvégzem az egyetemet, valszeg javul az életszínvonalam-

2:59 Rodiel: aha, persze.

3:00 én: Pl. ha keresnék pénzt, mint infós, milyen brutál lenne megvenni olyan dolgokat, amik úgy érdekelnek. Jó, nyilván nem elsősorban ezt értem az élet javításán, de ha mást nem, ez azért csak összejön ha tényleg elvégzem az egyetemet.

3:02 Rodiel: aha, persze.
de csak ideiglenesen

 én: Vagy úgy gondolod, predesztinálva vagyok a sysadmin sorsára?

 Rodiel: nem

3:03 de másra igen

 én: Pl.?

 Rodiel: muahha :D

  amire én

3:04 megdöglesz, kiscicám :)

 én: Jó, de mindenki megdöglik.

 Rodiel: hát épp ez az.

3:05 én: Márminthogy, OK, hogy megdöglöm. Leszarom. De addig is fasza lenne kicsit gyarapítani az emberiség értékeit - valamivel, valahogyan. :)

 Rodiel: muhahaha

  csak ez az emberiséget nem érdekli :)

 én: Akkor a kurva anyját.

3:06 Én minden esetre megteszem a magamét.

  Ha sikerül elérnem, hogy közben esetleg jól is érezzem magam, akkor már fasza.

3:07 Rodiel: :)

  nem fog

  dolgozni mindenkinek kell, és az kizárja h jól érezd magad

 én: Hogy a faszba zárná ki?

3:08 A munkát is lehet élvezni.

  (Elvileg.)

 Rodiel: jah bocsi, aki olyat dolgozik, ami érdekli... :)

  ezt mindig elfelejtem

3:09 én: Én nem akarok parasztkodni, de szerintem nekem egyelőre még megvan az esélyem arra, hogy olyan munkám legyen, ami érdekel is.

3:10 Rodiel: jah. neked meg.

  :/

  de ez mér lenne parasztkodás? :)

3:12 én: Azért, mert egyesek a kijelentésemet bunkózásnak, mellveregetésnek, egoizmusnak, lenézőnek és nagypofájúnak érezhetik.

3:13 Pedig csak egyszerű tényközlés. :)

 Rodiel: wtf.

3:14 én: 3:14 van. A nap Pi perce. :D

3:15 Rodiel: muhaha

  mint a leetidő :)

 én: Az mi is?

3:16 Rodiel: 13.37

 én: Hehe. :D

  Na meg ott van a 6 óra 22 perc is.

 Rodiel: kurvaélet, jöhetnél a szobámba debuggolni, már a negyedik fajta izé mászik rajtam.

3:17 én: Muhaha. :D Bogár? :D

 Rodiel: ja.

  meg egyéb rovar.ú

  -ú

3:18 én: De tetszik a kifejezés. ;)

3:19 Rodiel: hehe.

Na szóval ez van. Akármennyire is szar az élet, én szeretek élni. Meg nagyjából leírtam, hogy miben látom az élet értelmét. A többit csak poénból hagytam meg. Pirospont annak, aki kitalálja, hogy miért nevezetes a 6 óra 22 perc.

A "parasztkodás" említésénél meg leesett, hogy milyen jó, hogy vannak emberek, akikkel köntörfalazások nélkül lehet beszélgetni. Majdnem minden NT lebaszott volna azért a bizonyos mondatomért, hogy vegyek vissza az arcomból. Főleg az NT csajokkal szemben hatalmas a kommunikációs szakadék. De a Rodielnek nem kell selyembe bugyolálnom a gondolataimat, csak úgy leírom őket, ahogy vannak, és megérti. Nyilván nem értünk egyet mindenben, de legalább kommunikációs szakadék nincsen. Vagy legalábbis csak nagyon kicsi. Kösz, Rodiel! :)

Ez egy akkora szar poszt lett, hogy magamtól kell idéznem a végén, mert nincs olyan szar idézet, ami elég szar ahhoz, hogy passzoljon ehhez.
(Én)

█

Lehet, hogy most már üdvös lenne lekattannom a témáról, különös tekintettel lévén arra, hogy ez már zsinórban a harmadik kurvás posztom, de hát most ez a perszeverációm, nincs mit tenni.

A Kurva című posztomban nagyjából ismertettem a kurvák nevezetességeit, habár úgy érzem, hogy sokmindent kifelejtettem, de sebaj, ezeket utólag pótlom majd, amikor eszembe jutnak.

Néhány leírt tulajdonságot azonban érdemes megvizsgálni egy kicsit közelebbről is. Említettem, hogy a kurvák nagyon büszkék a kurva létükre, egyszerűen árad belőlük az önbizalom, amiért képesek voltak elérni mindazt, amit elértek. (Nem csoda, hisz egy személyiség módszeres leépítése sok munkával jár. :p) Ennek bizonyítékaként egyes példányok (az apatikus kasztból) különböző képeket, emblémákat raknak ki a különböző adatlapjaikra (iWiW, myVIP, MySpace, Tagged, Facebook, stb.), amelyek a kurvák büszkeségét hirdetik.

Tekintsünk hát meg egyet eme szépségekből.

Az elemzés előtt még megjegyezném, hogy ezt a kurvák inkább amolyan fricskának szánhatják azoknak, akik lekurvázzák őket (így többek között nekem is szól). Hiszen ők nem is kurvák, csak a bunkó, irigy emberek mondják ezt rájuk. Így hát, nincs mit tenni, definiálnak egy pozitív jelentést a "kurva" szónak, hogy ezután már ne zavarja őket az, hogy kurvának nevezik őket - inkább ők is annak nevezik magukat. Trükkös, mi? Vegyük sorra ezeket a tulajdonságokat, melyeket a kurvák magukénak hisznek. Vajon igazuk van?

• Szép. Ez általában igaz is. A kurvák meglehetősen dekoratívak szoktak lenni. Különböző anyagok használatával azt is meg tudják oldani, hogy egy egyébként ronda nő is szép legyen. Ezzel még önmagában nem is lenne baj, ha nem vinnék túlzásba a dolgot. Ismerek egy csajt, aki egész szép volt úgy original formában is, de mára már olyan ragyás lett az arca az ilyen szépítőszerek rendszeres alkalmazásától, hogy ma már valóban szükséges 5 réteg alapozót magára kennie, csak hogy hasonlóan dekoratív legyen, mint amilyen régen volt, smink nélkül. A másik meg az, hogy a kurvák számára a szépség egy fegyver, amivel képesek manipulálni, és igen jelentős károkat okozni.
• Intelligens. Na ez szép! Komolyan, ezek hogy definiálják az intelligenciát? Fel kell hívnom a figyelmet egy korábban nem említett kurva-specifikus tulajdonságra. Az a lényeg, hogy egyes negatív tulajdonságokat, amelyek jellemzőek rájuk, képesek másokra kivetíteni, és magukénak vallani olyan tulajdonságokat, melyek nem is jellemzőek rájuk. Például olyan kurvák, akikről sikít a hülyeség, az unintelligencia, a szellemi igénytelenség, akikben nyoma sincs a logikus gondolkodásra való hajlamnak, képesek engem lehülyézni, magukat meg beállítani úgy, mint okos, intelligens, különleges személyiségeket. Ami a kurvák intelligenciáját illeti, bulizáshoz meg kúráshoz aztán tényleg sok intelligencia kell. Most lehet jönni azzal, hogy de hát egyes kurvák egész jól teljesítenek az iskolában, de ez csalóka. Az iskolában való sikerességhez általában a tanagyag betanulásán és visszaböfögésén kívül nem sok minden kell. Ezt jó memóriával elég egyszerű megoldani. Mellesleg, mint informatikus megsúgom, hogy adatok eltárolására és visszaadására egy SQL szerver is képes, nem kell ehhez különösebb intelligencia. Az intelligens kurváknál más a helyzet, ők szándékosan használják az intelligenciájukat destruktív célokra.
• Tehetséges. Lehetséges, hogy egyes kurvák tehetségesek, de nem valószínű, hogy használják is a tehetségüket, vagy ha használják is, akkor azt is valami dekadens célra. Továbbá sok kurva valószínűleg nem tudja, hogy miben lenne tehetséges, viszont tehetségesnek hiszi magát olyan dolgokban, amikben nem is az. A tehetséghez intelligencia is kell, és mint fentebb kifejtettem, az nincsen.
• Kreatív. Bizonyos szempontból igen, a kurvák kreatívak. Például egész "ötletes" kínzási módszereket ki tudnak találni mások lelki nyomorgatására (ezt pusztán szórakozásból), és mások manipulálására. Még lehetne sorolni hasonló példákat. Tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy a kurvák kreatívak a destruktivitásban. :D
• Őszinte. Na, ezt nagyon benézték! :S Nem is értem, hol őszinteség az, amit ők művelnek? Bazmeg, ez tényleg idegesítő! A kurvák még önmagukkal sem őszinték, nemhogy másokkal. Valószínű, hogy egyáltalán az őszinteség fogalmával sincsenek tisztában. Most erre mondhatnám, hogy nézzék meg az értelmező szótárban, vagy a Wikipedián, de tökmindegy, mert ezek azt se lennének képesek felfogni, mert túl sok az összetett mondat, és a számukra ismeretlen szó. Azonban a kurvák mégis tudnak őszinték lenni. Ha úgy mondasz igaztalant, hogy abban a hitben vagy, hogy igazat mondasz, az még őszinteségnek számít. A kurvák ilyen módon tényleg képesek az őszinteségre. (Lásd: például valóban elhiszik, hogy eredetiek.) Ez inkább szomorú, mert ez is azt mutatja, hogy a kurvák mennyire agymosottak.

Ha még mindig nem húztuk fel magunkat eléggé, nézzünk meg egy másik hasonló jellegű, népszerű táblát is, amit először Tagged-en láttam egy csaj adatlapján, viszont sokan használják rajta kívül. Ígérem, hogy sokkal durvább, mint az előző. Íme a kurvológia alaptételei.

Érdekes. Viszont itt olvasni kell a sorok között - nézzük meg, hogy mit jelentenek ezek a sorok valójában, melyeket a kurvák magukénak éreznek.

• "I stand up for myself and my beliefs" - "Büszkén kurvulok, mert én ebben hiszek, ez vagyok én."
• "I stand up for those I love" - "Kiállok a fellow bitch barátnőimért, és az ideiglenesen vagy permanensen kedvelt menőcsávókért, mucsai parasztokért, és taplókért."
• "I speak my mind, think my own thoughts, or do things my way" - "Büszkén magaménak vallom az általam imádott celebek (lásd: Paris Hilton, Britney Spears és társaik) által mondott bölcsességeket, és amit a Cosmo-ban olvastam, és a magam módján oldom meg a problémáimat (szopás és kúrás általi manipuláció útján)."
• "I won't compromise whats in my heart" - "Nem hagyom, hogy bárki is megpróbálja tartalommal megtölteni a szívemben tátongó ürességet."
• "I live my life MY way" - "Szopok, kúrok, és minden héten bulizok, ahol durván lerészegedek, továbbá rászokom a cigarettára, mert az menő, szóval a magam útján élem a gyönyörű, tartalmas életem."
• "I won't allow anyone to step on me" - Jóhogy! Az fájdalmas. "Inkább feküdjenek rám, minthogy lépjenek."
• "I refuse to tolerate injustice" - Ez nagyon megható, csak mint az őszinteségnél is láttuk, a kurvák elég sajátosan értelmezik az igazságot és igazságosságot. Amit ők igazságosnak hisznek, az valójában igazságtalan, és általában pont azt hiszik igazságtalannak, ami igazságos. De valóban kiállnak a maguk által felfogott igazságért, így elősegítik a bunkók előretörését, és az értelmesebb emberek háttérbe szorulását. Többek között ebben rejlik a kurvák társadalomromboló hatása.
• "It means I have the courage & strength to allow myself to be me" - "Rettegek a csoportnyomástól, nincs meg az erőm és akaratom, hogy ellenálljak neki, inkább leszek agymosott zombi, mert így szép az élet."
• "So try to stomp on me, douse my inner flame; squash every ounce of beauty I hold within; you won't succeed" - "Próbálhatsz meggyőzni érvekkel, logikával, úgysem tudom felfogni; megpróbálhatod felnyitni a szemem, próbálhatsz gondolkodásra sarkallni, hogy végre felszínre kerüljön a bennem lévő valódi szépség, nem fog sikerülni."
• "And if that makes me a Bitch, so be it; I embrace the title and I'm proud to be a Bitch!" - "Mert én Kurva vagyok, inkább örökké megtartom ezt a címkét, és büszke vagyok arra, hogy én is Kurva lehetek, mint a társadalom nőállományának kb. 95%-a!"

Mint leírtam, a kurvulásban az a legveszélyesebb, hogy rendkívül ragályos. A ribancok büszkék arra, hogy kurvák lehetnek, és a lányokat elfogja az irigység, amikor a kurvákra tekintenek, és mindent megtesznek azért, hogy ők is kurvák legyenek. Ez a csoportnyomás. És mivel a kurvák jelentős hányadát képezik a társadalomnak, hatalmuk is van. Gondoljunk csak bele - ha egy hatalmas csoport elkezdi támogatni a méltatlan, hülye, bunkó, kurva embereket, akkor azok lesznek sikeresek, és ők fognak irányítani. Még mindig nem érzed elég veszélyesnek? Gondolj csak bele, az ilyen kurvák akár szavazni is elmehetnek, mert joguk van hozzá! Nyilván az érmének két oldala van, a menőcsávók is ugyanúgy sikerre juttatják a gyökér kis kurvákat.

Most meg fogtok kövezni ezért a vérlázító gondolatért, de komolyan el lehet gondolkozni azon, hogy mennyire jó az, hogy a nők egyenjogúságot kaptak. Na most ez ellen a mondatom ellen ponthogy azok a nők fognak lázadni, akik igen is megérdemlik az egyenjogúságot. A kurvák úgyse tévednek ide, meg fel sem tudják fogni azokat a dolgokat, amiket itt leírtam - talán csak az intelligensebb fajta, de aki intelligens, és mégis kurva, az dögöljön meg. Bár valószínű, hogy amikor a nőknek még nem voltak jogaik, a ribancok nem nyűtték ennyire a társadalmat, mert egyszerűen nem volt joguk a nőknek ahhoz, hogy ribanccá váljanak, és eléggé korlátozva voltak. Klasszikus kurvák nyilván mindig is léteztek, de az más lapra tartozik. Régen, ha egy nő elvesztette a jó hírét, meg volt pecsételve a sorsa.

Igen, igen. De ugyanakkor a régi világ ugyanolyan gusztustalan és igazságtalan volt, mint a mostani. Én azt mondom, hogy igen is kell az egyenjogúság - a nők ugyanolyan értékű emberek, mint a férfiak. Mitől lennének kevesebbek? A probléma inkább az, hogy a mai lányok nem tudnak élni a jogaikkal. Valami miatt beléjük van kódolva a kurvulás, és az, hogy ne gondolkozzanak, mert majd mások (a fiúk) ezt majd megteszik helyettük.

Nem tudom, hogy ez egyáltalán lehetséges-e, de inkább fel kéne bátorítani a nőket arra, hogy igen is gondolkozzanak, legyenek kreatívak, produktívak. Így a menőcsávók nem kapnak majd ekkora tiszteletet, így várhatóan azoknak a száma is visszaszorul. Tulajdonképpen ezáltal az egész társadalom produktivitásra lenne buzdítva a mai menő destruktivitás helyett.

Durva kurvák durván kurvásan kurvulnak az utcán, maguk közé csábítanak minden arra járó kurvát kurvásan durván kúrni minden durva fasszal.

█

A geek srác régóta várta az alkalmat, hogy egyedül lássa a lányt, mert beszélni akart vele. Igaz, mára már nem látta sok értelmét a beszélgetéseknek. De azért örült, hogy itt van. Hiszen évek óta nem látta. Tudta, hogy nincs sok ideje, mert a lány barátai mindjárt visszaérnek. A fiú nagy levegőt vett. Nagyon izgult, hallotta a saját szívdobogását. Ezúttal valóban őszintén akart beszélni a lánnyal, hosszú idő után. Lassan odament tehát a lány padjához, és köszönt:
- Szia. - nem tudta palástolni a félelmét, hangja remegett, és magasabb is volt a kelleténél.
- Szia. - mondta a lány mosolyogva.
- Rég beszéltünk. - mondta a fiú.
- Hát ja. És amúgy mi újság feléd?
- Fejér Megyei Hírlap. - mondta a fiú vigyorogva.
- De gyökér vagy!
- Egyébként megvagyok, köszi. És te?
- Én is.
A fiú szerette hallani a lány hangját. De most szeretett volna véget vetni a small talk-nak, mert kevés az idő. Tudta, hogy ez a kedvesség, amit a csaj áraszt felé, hazugság. Nem igazi. Köztudott, hogy a lány utálja őt, csak ezt így szemtől szembe most nem szeretné kimutatni. Talán azért, mert fél a geek reakciójától, amit ráadásul most el se kerülhet, mert itt, a való életben nincs tiltás gomb. Tehát a srácnak el kellett érnie, hogy a lány az őszinte arcát mutassa, hogy elmondhassa neki azt, amit mondani akart.
- Tudod, emlékszel, amikor olyan... hülyén viselkedtem veled. Én nem akartam neked rosszat, csak... tudod...
- Ja, tudom: egy nagy idegesítő fasz vagy.
Sikerült! Viszont a geek szinte megijedt a hirtelen sértéstől, még annak ellenére is, hogy fel volt készülve rá. Összeszedte magát a válaszhoz. Nagyon nehéz volt neki ez a szituáció. Rettenetesen.
- De mégis miért? Mit ártottam én neked? - a fiú hangja még inkább remegett.
- Baszod, éveken át zaklattál, hát nem fogod fel, hogy nem vagyok rád kíváncsi? Na tipli!
A geek valóban nem értette ezt. Mindaz a szeretet, gondoskodás, és minden áldozat, amit a lány irányában közvetített, egyetlen szóval lett minősítve: zaklatás. Sehogy sem értette, hogy hogy lehetséges az, hogy minden igyekezete, amivel a lány szeretetét akarta kivívni, pontosan az ellenkező hatást váltotta ki, ráadásul úgy, hogy ő csak a végeredményről értesült. De még nem lépett le. Magyarázatot akart kapni, mert egyszerűen nem tudta feldolgozni ezt az ellentmondást. Nem értette, hogy ő miért rossz, és miért pont egy olyan személy mondja ezt neki, aki fontos számára - akit szeret. Ő igen is meg akarta érteni a lányt, és megismerni őt rendesen. De mindenek előtt valahogy el kéne érnie, hogy a lány megbocsásson. Még ha tudta is, hogy igazából ponthogy a lánynak kéne bocsánatot kérnie...
- Én ezt nem értem. Mivel érdemeltem én ki azt, hogy ennyire utálj? Amikor én annyit beszéltem veled, és annyi áldozatot hoztam érted...
- Már ezer éve utállak, mert idegesítő vagy! Most hagyj békén, jó? - a lány már szinte kiabált.
A geek érezte, hogy ez is egy meddő beszélgetés lesz. Hát semmivel nem lehet elérni azt, hogy a lány ismét szóba álljon vele? És igen, rossznak érezte magát. Hiszen ez a lány most szinte könyörög, hogy menjen el, de ő marad, mert muszáj választ kapnia. A kíváncsiság és a lelkiismeret nem hagyja nyugodni. Ez egy ördögi kör. Minél többet beszél a csajnak, annál több sértést vált ki, annál inkább növekszik a geek értetlensége és ezzel együtt a lány gyűlölete. Igen, hisz ez már gyűlölet. Ez nem olyan kis enyhe, múló utálat, amit az ember egy osztálytársa iránt érezhet. Ez kőkemény, zsigeri gyűlölet. Még az is elképzelhető, hogy a lány egyenesen a halálát kívánja. De mivel érte ezt el? Miért nem múlott ez el az eltelt 2 év alatt, amikor nem is beszéltek egymással? Hogyan tehetné ezt jóvá?
- De miért? - kérdezte a fiú megsemmisülten.
Ez volt az a pont, ahol MSN-en a tiltás következett volna. De itt a lány inkább kifakadt:
- Na ide figyelj, te egy üres, jellemtelen, gerictelen, fogyatékos kis gyökér senki vagy. Egy szar! Neked nincs lelked, egy zombi vagy, idegesítő kis faszkalap! Nem tudsz te semmi érdekeset, csak hülyeségekről tudsz beszélni, de azokról elviselhetetlenül sokat! És ne hidd azt, hogy ezt a világon bárki is elviselné! Neked nem lehetnek barátaid, nem érdemelsz egyet sem! És te csajt akarsz? Na ne röhögtess! Mégcsak nem is tudsz szeretni! Nem vagy rá képes! És milyen áldozatot hoztál te értem valaha is? Te sehogy se fogsz olyan csajjal találkozni aki elviselne! Na cső.
Ennyi masszív sértés hatására a geek ideges lett. Hasonló szituációban rendszerint távozni szokott, és valóban úgy érezte, hogy most is üdvös lenne ezt tennie. Benne is feléledt a gyűlölet, de tudta, hogy ez csak rövid ideig fog tartani, mert valami miatt nem képes az igazi haragtartásra. De ebben a pillanatban még a "Világ Zaklatója" díjért is bevállalta volna azt, hogy kimondja, amit gondol.
- És te mit képzelsz magadról?! Te jónak hiszed magad? Vedd tudomásul, hogy az, hogy nem tudom úgy kimutatni az érzelmeimet, ahogy te azt fel tudnád fogni, az nem jelenti azt, hogy nincsenek érzelmeim! Pedig hogy próbáltam neked bizonyítani... De nem, te még csak nem is tudod felfogni, hogy mit jelentettél számomra! Te vagy a korlátolt, mert te vagy az, aki nem képes meglátni, hogy mi vagyok valójában. Én nem vagyok üres, és nem is értem, hogy te hogy láthatsz annak, amikor én annyi mindent megmutattam neked magamból.
A lány értetlenül nézett. De valami miatt nem állította le a fiút. A fiú folytatta:
- Ellenben te? Mi az, amivel kitűnsz, mi az, amit alkottál? Te nem vagy produktív. Nem vagy kreatív. Egy időben talán az voltál, de most már annyira el vagy foglalva azzal, hogy tök ugyan olyan legyél, mint a többiek, hogy mindent eldobtál. Te tényleg egyedinek érzed magad? Azt hiszed nem vagy tömegember? Mikor szoktál te gondolkozni? Mikor szoktál te bármikor is kielemezni bármit is? Soha. Vagy nem vagy rá képes, vagy megtanultad, hogy gondolkozni ciki, mert akkor olyan leszel, mint én! És azt hiszed, hogy most magam miatt jöttem ide hozzád? Meg akartalak hallgatni. Talán, hátha segíthetek neked. Hátha egy kicsit is jobbá tehetem az életed, valahogy! Az áldozatokról: régen, minden telefonbeszélgetésünk számlája engem terhelt, mi a faszért költöttem egy fillért is, ha neked ez kellemetlen volt? A kibaszott CD-iddel, amiket neked adtam, én bajlódtam napokon keresztül! És baszd meg, hány gondolatciklusomat pazaroltam rád? Meg a kibaszott mozijegyek árával mi lesz? Én éveket adtam neked az életemből - gondolatokat, időt, és pénzt! És te mit adsz nekem cserébe? Lófaszt! De tudod mit, én nem kértem vissza ezekből semmit, csak egy kis megbeszülést, tiszteletet, szeretetet. Na ennyit erről!
A geek reménykedett abban, hogy ez, amit mondott, valahol a lány elméjében értelmezésre kerül. Tudta, hogy erről nem fog semmiféle visszaigazolást kapni. Nem fogja megtudni, hogy ezt a lány megértette-e. A geek most már tényleg távozni akart, mert már nem tudta elviselni azt a diszkomfort-érzetet, amelyet a helyzet kiváltott. Vörös volt az arca, szégyellte magát, a legszívesebben itt és most rögtön megsemmisült volna. A lány így szólt:
- Tűnj el!
- Szia! - hebegte a fiú, majd elfordult, és szinte futva hagyta el a helyszínt.

Hatalmas fájdalom, szégyenérzet, és lelkiismeret-furdalás lett úrrá a geek-en. Az, amit a lánynak mondott, csak tippelte. Még csak nem is ismeri őt annyira, hogy biztos lehessen abban, hogy helyesen elemezte a csajt. Igen. Évek után alig tudott róla valamit, pedig annyira szerette volna őt megérteni. Be kellett látnia, hogy tévedett! Akármilyen értéket is fedezett fel régen a lányban (a szépségén kívül), az vagy eltűnt, vagy soha nem is volt, csak elképzelte. Lehet, hogy valójában soha nem is szerette a lányt, csak egy hamis képbe volt szerelmes, amit róla alkotott. De hogyan tévedhetett ekkorát? Hiszen a lányban nincsen semmi! Ennyi erővel akármelyik lánynak elmondhatta volna a monológját, mert ő is ugyanolyan, mint a többi. De nem! Mégis mintha lenne benne valami más... De vajon mi? De ha van is, az valószínűleg nem jó. Mert ha jó lenne, akkor nem gyűlölettel reagálna a jóságra. Hogyan érthették ennyire félre egymást? Hogy lehet az, hogy mindezek után a fiú semmi a lány szemében?

De a geek-nek az is eszébe jutott, hogy mi van, ha ponthogy ő téved? Mi van, ha ő tényleg rossz? Mi van, ha tényleg nem érti a világot, és ő tényleg elvetendő? Lehet, hogy akármilyen értékesnek, kreatívnak, és értelmesnek látja magát, és a hozzá hasonló embereket, ő épp annyira értéktelen, üres, és értetlen. Lehet, hogy pont az a mentalitás a követendő, amit a lány képvisel. De a geek nem tudta megérteni ezt a mentalitást. Nem tudta, hogy lehet élni a gondolkodás, az elemezgetés, a megértés igénye nélkül, és hogyan adhatja át magát valaki annak a határtalan apátiának, ami a "normális" emberekre jellemző. Hiszen ő mindig is kíváncsi természetű volt. Hogy lehet az, hogy míg ő ennyire meg akarja érteni, hogy hogyan működik a lány, addig a lányt annyira nem érdekli a fiú, hogy még csak meg se hallgatja őt. Vagy ő tényleg ennyire érdektelen, unalmas - értéktelen? Valószínű, hiszen a lányt sem tudta meggyőzni az ellenkezőjéről. Eddig azt gondolta magáról, hogy ő szerethető, tehát ha eléri, hogy a lány megismerje őt, akkor az viszonozni fogja a szeretetét. Hatalmasat tévedett.

A fiú megbánta az egészet. Szégyellte magát. Egyik pillanatban a tévedése miatt - hogyan tisztelhetett ő ennyire egy olyan lányt, aki egyáltalán nem méltó arra, hogy foglalkozzon vele? Másik pillanatban amiatt, hogy zaklató vált belőle, ekkor furdalta is a lelkiismeret, hogy ő rosszat tett egy olyan embernek, akit szeretett. Egyik pillanatban magát látta bűnösnek, másik pillanatban a lányt. Talán soha nem lesz tudatában annak, hogy mi az igazság. A geek büntetése az, hogy ezzel a feloldhatatlannak tűnő kognitív disszonanciával az elméjében kell élnie, talán élete végéig.

Elkezdődött... itt a vég, mikor már senki, de senki nem ismer.
(A lány)

█

Tegnap hallottam egy rádióműsort a szaglásról. (Amúgy sosem szoktam rádiót hallgatni, csak akkor, amikor valaki beajánl nekem valami jó kis műsort.) Hangzottak el érdekes dolgok különböző kutatók szájából, említeném a legérdekesebbeket.

• Nincs egzakt mérték egy szagra - míg a fénynek (ebből következően a színeknek) és a hangoknak meghatározott frekvenciájuk van, nincs olyan dolog, amivel abszolút módon hivatkozhatnánk egy szagra. Egy színre hivatkozhatunk egy hozzárendelt név alapján, pl. "piros". Na most tudunk piros színt elképzelni anélkül, hogy egy konkrét tárgyra gondolnánk, tehát elménk csodálatos absztakciós képességét használva képesek vagyunk elvonatkoztatni a konkrét objektumoktól, amelyek piros színűek, és a piros színt elképzelni önmagában. Persze, mert a piros színnek meghatározott, abszolút fogalma van, amelyet a frekvenciája alapján határoztunk meg. Hasonlóképpen el tudunk képzelni pl. egy magas hangot anélkül, hogy elképzelnénk egy tárgyat, amely azt a hangot kiadja. Pl. azt mondom, hogy kurvaidegesítő nagyonmagas frekvenciájú szinuszjel, és mindenki nagyjából be tudja lőni, hogy miről beszélek. Habár nyilván pontos frekvenciákat nem tudunk elképzelni, de már a magas és a mély megkülönböztetésével is nagyon ügyesek vagyunk. És kurvára nem kellett elképzelnünk hozzá egy hangszórót (bár lehet, hogy sokan mégis megtették :p). A szaglással azonban szívás van, mert csak olyanokat tudunk mondani, hogy "rózsaillatú", "sültkrumpli illatú", "szarszagú", stb., tehát mindegyiket egy meghatározott objektumhoz tudjuk csak kötni. Ha kimondom, hogy "rózsaillatú", mindenki szükségszerűen hozzáképzel egy rózsát, mert nincs absztrakt fogalmunk a rózsaillatra. Vannak ugyan absztrakt fogalmaink, mint pl. "kellemetlen szag", meg ilyenek, de ezek csak gyűjtőnevek, amiket mindenki máshogy képzel el, tehát ezek nem egyértelmű hivatkozások. Még a magas frekvencia is sokkal pontosabb, pedig azért az is pontatlan - de egy magas hang elképzelésénél azért nem lehet túl nagyot tévedni.
• A szaglás a legősibb érzékünk. A szagmemóriánk kifejezetten jó, tehát ha érzünk egy illatot, amihez korábban egy konkrét emléket társítottunk, akkor eszünkbe jut az az emlék. Szagok által sokkal áthatóbban felidéződnek a régi emlékek, mintha képek vagy hangok által próbálnánk felidézni őket. Gondolj csak bele! Biztos volt már veled is olyan, hogy megéreztél egy szagot, amit évekkel ezelőtt éreztél utoljára, és eszedbe jutottak azok az alkalmak, amikor ezt a szagot érezted. Ez általában kellemes szokott lenni. De lehet kellemetlen is, pl. ha egy adott étel szagát pont akkor érzed, amikor elrontottad a gyomrodat, akkor ezt a kellemetlen szagok kategóriájába sorolod, és akár évekkel később is hányingered lehet attól a szagtól. Akármennyire éhes is vagy, és akármennyire kellemes is legyen az a szag.
• Vannak örökölt és tanult szagok. (Az örököltet lehet, hogy nem örököltnek hívták, most nem jut eszembe.) Tökre magától értetődő az egész. Az a lényeg, hogy az örökölt szagok közé tartozik a rothadás szaga, a szarszag, meg az ilyenek. Ezek az evolúció során belénk kódolódtak, mint kellemetlen, visszataszító szagok. Hiszen őseink már kiderítették, hogy nem tanácsos megenni a szart és a rohadó dolgokat, mert mérgező anyagokat tartalmazhatnak. A tanult szagok viszont olyanok, amikhez életed során társítasz élményt, így könnyen előfordulhat, hogy egy-egy szag az egyik embernek kellemes legyen, a másiknak meg kellemetlen. (Hehe, erről az jut eszembe, hogy az a jellegzetes "gépszag", amit pl. akkor érezhetsz, ha a gépház mögé dugod a fejed, miközben a gép üzemel, nekem tökre kellemes, míg az egyik szobatársam lenézően megjegyezte, hogy gusztustalan, hogy mekkora kocka vagyok, és ő, mint normális ember, igen is kellemetlen szagot szokott akkor érezni.)
• Embereket is megismerünk a testszaguk alapján. Az anya megismeri a saját babáját, a gyerek megismeri a saját anyját, ami külön vicces, hogy még akkor is, ha a szülés után rögtön elválasztották őket. (Fingom sincs, hogy ez hogy lehetséges.) Ami viszont még érdekesebb, hogy jelentősen befolyásolhatja egy ellentétes nemű személy megítélését az, hogy milyennek érezzük a testszagát. (A testszag alatt most nem azt illik érteni, amikor az ember már baromi büdös, mert nem fürdött, meg szúrós izzadságszaga van, hanem egy enyhébb testszagot, amit még kellemesnek is érezhetünk.) Erre még kísérletet is végeztek, és arra jutottak, hogy egy nő sokkal pozitívabban nyilatkozott egy muksó pofázatának dekorativitásáról, miután egy órán keresztül a muksó testszagát szagoltatták vele. A szag nélkül nem tetszett neki a muksó annyira. Ez a feromon-sztori. Állítólag attól is függ, hogy egy ellentétes nemű egyed testszagát kellemesnek, vagy kellemetlennek találjuk-e, hogy az illető mennyire illik hozzánk genetikailag. Előfordulhat az is, hogy nem tudunk együttélni a másikkal, mert valamit nem bírunk benne, de nem is tudjuk, hogy mit, és a válás után esik le, hogy az volt a baj, hogy az illető testszagát nem találtuk kellemesnek.

Ez nagyon érdekes, de engem egy kicsit el is szomorított, főleg úgy az utolsó pont. Gyakorlatilag ez bizonyíték arra, hogy mennyire állatok vagyunk, annak ellenére is, hogy mennyire intellektuálisnak gondoljuk magunkat. Az emberi elme egy paradoxon. Mi az, hogy én logikusan át tudom gondolni, hogy X személy kurvára nem illik hozzám, de az alacsony szintű funkcióim mégis arra kényszerítenek, hogy szerelmes legyek az illetőbe? Meg mi az, hogy pl. ilyen, hogy szag, szerepet játsszon a másik megítélésében? Most ennyi erővel valamilyen algoritmus alapján megtalálnám azt a csajt, amelyik meg illik hozzám, mondjuk úgy, kompatibilis velem, de mégis el kéne utasítanom, mert nem tetszene a testszaga? (Még mindig a feromonos cuccról beszélek, nem arról van szó, hogy a csaj szúrós izzadságszagot áraszt, mert az persze tényleg nem játszik.) És akkor ennek ellenére nyomorult kurvák után koslatnék, mert az ő testszaguk tetszene? Nem tudom átjön-e a probléma.

Az ember ugyan felül tudja vezérelni elméjének néhány alacsony szintű funkcióját, de korántsem az összeset. Valamikor bizony ezek az alacsony szintű metódusok végzik az ítélkezést az intellektualitásunk helyett. Gondoljunk csak az AS-esekre, akiket az NT-k ösztönszerűen utálnak. Még csak nem is tudatosul az NT-kben, hogy mégis mi olyan kibaszottul visszataszító bennünk, aszpikban. Kurvára nem arról van szó, hogy megismernek minket, és eldöntik, hogy szerethetőek vagyunk-e vagy nem. A tudatalattijuk már rég megbélyegzett minket, mire ők egyáltalán megtapasztalhatnák azt, hogy milyenek vagyunk.

És, mi emberek (mindenki, már nem konkrétan az AS-esekről van szó), nem mindig tudjuk meghatározni azt, hogy kit szeressünk, és kit ne. A szerelem a legsúlyosabb. Amikor kiderül, hogy tévedtünk, már késő, ugyanis az érzelmeinket (főleg az olyan erőset, mint a szerelem) nem tudjuk kikapcsolni.

Vajon milyen lenne, ha a tudatalattink fölött is hatalmunk lenne? Egyáltalán létezhet így egy elme? Ha igen, akkor vajon mennyivel lenne jobb az életünk, ha lehetőségünk lenne az alacsony szintű funkcióinkat felülvezérelni, úgy, hogy valóban mi döntsük el, hogy kit szeressünk, és kit ne? És nyilván, ezernyi dolog van, ami az ember testében lezajlik, és még csak tudomása sincs róla. Mi lenne, ha minden folyamatot uralhatnánk, ami bennünk zajlik? Lehet, hogy szarok maradunk egész addig, amíg el nem jutunk idáig - de az is lehet, hogy éppen azáltal válunk egyre értéktelenebbé, hogy egyre intellektuálisabbak leszünk.

The sign of an intelligent people is their ability to control their emotions by the application of reason.
(Marya Mannes)

█

Rodiel nemrég írt egy érdekes bejegyzést, amelyben kifejtette, hogy az embereknek nincs szabad akaratuk. Ugyan mostanában nem szándékoztam ezzel a kérdéssel foglalkozni, de mégis elgondolkodtatott a dolog, és úgy gondolom, hogy megvédelmezem Rodiel álláspontját, más oldalról is megközelítve a témát. Először is, idézem Rodiel bejegyzésének kulcsmondatát:

Nincs szabad akarat, azaz maga az akarat is véletlenszerű ill. a környezet által meghatározott kémiai és elektromos kölcsönhatások eredménye.

Én ebben egyedül csak a véletlenszerűvel vitatkoznék. Szerintem nincs olyan, hogy véletlen, mert minden kiszámítható - az, ami számunkra mégis a véletlen benyomását kelti, az egy olyan jelenség, amellyel nem rendelkezünk elegendő adattal. Nem tudjuk teljes részletességében, mindent számításba véve vizsgálni az adott jelenséget, így absztrakciót alkalmazunk, melynek során kijelentjük, hogy a vizsgált jelenség véletlenszerű. Nem tehetünk ennél többet. Még a leginkább természetközeli tudományágakban is be kellett vezetni a véletlen fogalmát, mert a tudósok egyszerűen nem tudják teljes egészében megérteni az Univerzumot. De az, hogy az ember felfogása határos, még nem jelenti azt, hogy vannak valóban véletlenszerű események.

Három-négy évvel ezelőtt gondolkoztam azon, hogy ha lenne egy olyan szuperszámítógép, amely végtelen kapacitással/sebességgel rendelkezne, és ismerné az Univerzumban lévő minden részecske, hullám, és egyéb dolgok (beleértve azokat is, amelyeket az emberiség még nem tud felfogni) aktuális állapotát, és ismerné a kvantumfizika minden egyes törvényét (azokat is, amelyeket még nem ismerünk), és még a kvantumfizikánál is alacsonyabb szintű tudományok (léteznek olyanok?) törvényeit is, akkor kiszámíthatná az Univerzum minden egyes részecskéjének sorsát. Ehhez persze lehet, hogy sok olyan dolgot is kéne tudnia a szuperszámítógépnek, amit az emberiség még nem ismer. Ha a szuperszámítógép rendelkezne olyan algoritmusokkal is, amelyekkel el tud vonatkoztatni a részecskéktől és hullámoktól, és fel tudná ismerni az ezekből felépülő nagyobb rendszereket is, akkor még azt is meg tudná mondani, hogy egyes objektumoknak mi lesz a jövőjük. Ez a szuperszámítógép meg tudná mondani, hogy mi lesz az emberiség sorsa, és neked, mint individuumnak, mi lesz a sorsod, de még azt is, hogy holnap után 14:31-kor mit fogsz csinálni. (Mint mondtam, ehhez rendelkeznie kéne a megfelelő elvonatkoztató képességekkel is.)

Az Univerzum egy zárt rendszer, és te, kedves Olvasó, minden tekintetben e rendszernek a része vagy. Minden egyes alkotóelemed az Univerzumban belül található, így a fentebb említett szuperszámítógép számításaiban kegyetlenül szerepelne minden egyes tényező, ami a te személyiségedet alkotja, alakítja. Tulajdonképpen az Univerzumban minden részecskének, következésképpen mindennek a sorsa már az Ősrobbanáskor eldőlt.

Az emberi agyban lezajló folyamatokat egymással kölcsönható részecskék okozzák, így a tudatot is, és a szabad akarat érzését. Mivel az ember személyisége része a rendszernek, és őt magát is anyag alkotja, gyakorlatilag nem tud önállóan gondolkozni. Az az érzés tehát, hogy szabad akaratom van, önállóan átgondolhatom és értékelhetem a számomra felfogott külvilág jelenségeit és eldönthetem, hogy hogyan reagálok rájuk, csak illúzió. Az, hogy valóban szabad akaratom van, azt feltételezné, hogy a tudatom, az elmém egy, az Univerzumon kívül eső helyen található - egy másik dimenzióban vagy egy párhuzamos Univerzumban, vagy egy olyan térben, amit mi el sem tudunk képzelni; és ez a kívül álló tudat valamilyen módon "remote control" kapcsolatban állna az agyammal. Így már igaz lenne az, hogy ezt a zárt Univerzumot tekintve, szabad akaratunk van. Ez jól megszívatná a szuperszámítógépünket is, mert nem tudna pontosan számolni - onnantól kezdve viszont az egész számítás értelmetlen. Az Univerzum belső szemlélőjének ugyanis valóban úgy tűnne, hogy az agyunkban lévő részecskék "véletlenszerűen" kölcsönhatnak egymással, mert a párhuzamos Univerzumból érkező sztohasztikus vezérlőjel közvetlenül nem áll kapcsolatban ezzel az Univerzummal, tehát kiszámíthatatlan.

De semmi ok a pánikra! Mentsük meg szuperszámítógépünket! Nehogy már olyan szerények legyünk, hogy megelégszünk egy Univerzummal! Szépen tanulmányozzuk át a párhuzamos Univerzumot is, és tanítsuk meg a szuperszámítógépünket az abban fellelhető elemek, és az azok közötti kölcsönhatások, és a két Univerzum közötti kölcsönhatások törvényeire is! Tekintsük így a két Univerzumot, mint zárt rendszert. Hogy van még több kölcsönható Univerzum is? Tanítsuk meg a szuperszámítógépünket az azokkal való számításokra is. Így megint csak ugyanarra jutunk, hogy nincs szabad akaratunk, ugyanis a másik Univerzumban lévő tudatunk úgyis részecskék és hullámok kölcsönhatásából áll, vagy esetleg olyan dolgok kölcsönhatásából, amiket az emberiség ma nem ismer. A másik Univerzum elemeire is ugyanúgy vonatkoznak valamilyen törvények, így azok is kiszámíthatóak. És itt a kulcsmondat - minden Univerzumnak vannak törvényei! Ezt a bekezdést direkt azoknak szántam, akik hisznek a természetfeletti dolgokban, ugyanis az ő szemléletük olyan, hogy ha ugyan nem is így fogalmaznak, de "Univerzumon kívüli" dolgokban hisznek. Csak az a gond ezzel, hogy a "természetfeletti" dolgokra is kell lennie magyarázatnak, legfeljebb nem értjük - de ezekre is vonatkoznia kell valamilyen törvényeknek, következésképpen ezek sem "állnak a természet felett", és a hiányzó törvények ismeretében bizony ezekkel is tudnánk számolni (már ha a felfogóképességünk megengedi).

Minthogy egyelőre semmi sem ad nekem okot arra, hogy higgyek abban, hogy a tudatom egy párhuzamos Univerzumban csücsül, visszatérek az "egy zárt Univerzum" szemlélethez.

Az emberi elme egy kibaszott Turing-gép. Egy szerkezet, amely reagál a környezetből érkező ingerekre. Mind az elme elemi részecskékből áll, mind az ingerek is részecskék bonyolult rendszerének kölcsönhatásainak eredményei. Ez nem meglepő, miután tudjuk, hogy az egész Univerzum elemekből épül fel, amelyek kölcsönhatnak egymással.

Ha mégis szabad akaratom van, akkor ugyanúgy szabad akarata kell hogy legyen az Intel x86 processzornak is, amely egy "JC <cím>" utasítás végrehajtásakor "eldönti", hogy betöltse-e az operandusban megadott címet az IP regiszterbe, vagy ne. Pedig a processzort alkotó logikai kapuk hálózata (amelyek megintcsak részecskékből állnak) úgy van megtervezve, hogy csakis akkor ugorjon a megadott címre, ha a carry flag értéke 1. A carry flag értékét pedig már rég meghatározták más kölcsönhatások - az előzőleg lefutott utasítások. A processzor tehát nem döntheti el önkényesen, hogy melyik legyen a következő utasítás, amit végrehajt, ahogy a mi elménk sem uralkodhat az őt alkotó elemek fölött.

Végezetül: én azt hiszem már túl vagyok azon, hogy ezek a dolgok érzelmileg is érintsenek. Sokan kellemetlenül érezhetik magukat, amikor belátják, hogy "hoppá, tényleg 'csak' gépek vagyunk", meg most akkor "nincs értelme az életnek", meg az egyéb intuícióellenes dolgokat, amelyek ebből következnek. Na ne már! Mitől legyen rossz érzésünk? Inkább vegyünk vissza az arcunkból, és ne gondoljuk azt, hogy mi vagyunk az Univerzum közepe. Attól függetlenül, hogy az Univerzum predesztinált, még nagyon szép rendszert alkot, és kurvajó dolog, hogy a részei lehetünk! Az embernek minden esetre nem kell abban a káros tudatban élnie, hogy az élete értelmetlen - az ember adhat értelmet a saját életének. Igaz, hogy az csak az Univerzumnak egy nagyon kis részére fog vonatkozni, és az is igaz, hogy mint leírtam, az élet értelmének megválasztása is csak illúzió, miután nincs szabad akaratunk. De illúziónak szép, meg kell hagyni, és úgy tűnik, nem is élhetünk enélkül. Aki valóban képes eldobni ezt az illúziót, az bizonyosan végez magával. Én nem szeretnék senkit sem erre bátorítani - tartsuk meg az illúziónkat!

Amíg ezt a bejegyzést írtam, abban tudatban voltam, hogy én döntöttem úgy, hogy megírom ezt a bejegyzést. ;)

Akinek ezeket sikerült megemésztenie, és úgy érzi, hogy meg tud maradni ebben a "tudom, hogy így van, de továbbra is úgy érzem" kettősségben, ami egyeseket már a duplagondolra emlékeztethet, az "szintet léphet" azáltal, ha elolvassa ezt is:
ViDe0 - A tudat kérdésének egyes problémáiról

További szép napot!

Mivel jelenleg nem tudjuk, hogy a fizikai elemekből miképp következhet a tudatosság, a dualisták érvelhetnek azzal, hogy a tudatosság nem is eredeztethető a fizikából. Ez a fajta érvelés azonban nagyon hasonlít a "hiányok istenére". A történelem során Istennek rendszeresen tulajdonítottak különböző szerepeket a Világegyetemben, ám a tudományos megismerés diadalai során egyre kevesebb szerep jutott neki.
(ViDe0)

█

Az utóbbi napokban nincs túl jó kedvem. Ennek több oka is lehet. Szerintem ezek eredője okozza az elkedvetlenedést.

• Valamelyik nap beszélgettem valakivel, aki nagyon valószínűsítette, hogy csak bemesélem magamnak, hogy aspie vagyok. Az volt a szar, hogy e mellett igen határozottan tudott érvelni. Első körben bebizonyította, hogy az AS betegség. (Na jó, azért az nem volt bizonyítás, viszont igen hatásos érv, ami az evolúcióra épül.) Tudtam arról, hogy lesznek ilyen emberek, de arra nem gondoltam, hogy ennyire okosak - vagy legalábbis ügyesek. Vagy az is lehet, hogy csak én vagyok béna, hogy még olyan vitákban is alul kell maradnom, amelyekben igazam van. Vagy az is lehet, hogy tényleg bemagyarázom. Egyik se szívderítő. Egyébként nem sikerült meggyőznie, inkább Semotára és Rodielre hallgatok, na meg ugye magamra, ugyanis én sokkal jobban ismerem magam, na de attól még szarul esett a dolog.
• Tegnap előtt volt egy beszélgetésem a nagynénémmel, és leesett, hogy ő azt akarja, hogy normális legyek. Eddig is cseszegettek, persze, viszont eddig nem így láttam a dolgot. Először valamilyen szinten azt gondoltam, hogy tényleg el vagyok cseszve. De most, hogy beszéltem olyan emberekkel, akiknek hasonló problémáik vannak, és mégis jól érzik magukat anélkül, hogy pl. "túlszocializálnák" magukat, továbbá perszeverálnak ezerrel, úgy gondoltam, hogy azért mégsem annyira elvetendő ez az életstílus, amit én művelek. Nem is tudom, lehet, hogy a családom azt hitte, hogy én majd ezeket kinövöm. Azt hittem, a nagynéném megértőbb lesz, miután hallott az AS-ről. De aztán leesett, hogy ő rohadtul természetellenesnek találja, hogy pl. nem járok bulizni, meg nem járok társaságokba, csak nagyon ritkán. Hiába sorolgattam azokat a szociális tevékenységeket, amiket a tanév folyamán végeztem, meg mégis csak, vannak barátaim, akikkel sokat szoktam beszélgetni, alkalomadtán sörözgetni, mozizgatni, pizzázgatni; ő azt mondta, hogy ez nem elég. Puff. Meghogy szerinte a társaság hiányzik nekem, mert "az ember társas lény".
• Attól sincs különösebben jó kedvem, hogy augusztus van. Sőt, villámgyorsan telnek a napok, produktivitás nélkül. Megint elbasztam egy nyarat, hurrá. Legalább a kibaszott ShitOS-al járnék előrehaladott állapotban, vagy legalább lenne egy csomó Lófasz-kapitány képsorom, de nem. Minden nap kreatív munka nélkül telik, mert mire az ember rá is szánná magát arra, hogy csináljon valamit, már vége a napnak, és fáradt. Amúgy tökre érdekes, hogy az idő mindig úgy felgyorsul a szünet közepe után. De tényleg, pl. a nyaralás előtt tökre jól telt az idő, és produktív is voltam, mióta onnan megérkeztünk, hirtelen eltelt majdnem egy hónap, de kurvagyorsan, én meg értetlenül pislogok.
• Valószínűleg nem tesz jót az éjszakai üzemmód sem, értem ezalatt a hajnali 4-5 körül való lefekvést. Ma pl. 4 és fél órát aludtam, mert 9-kor kelnem kellett, ugyanis volt a Stargate: Atlantis az AXN-en. Jól is tettem, hogy megnéztem. (Képzeljétek, McKay majdnem felemelkedett!) Viszont asszem a poszt megírása után megyek is szunyálni. Amúgy megfogadtam, hogy korán lefekszem (éjfél és hajnali 2 között), de egyre ritkábban sikerül ezt tartanom. Valahogy éjjel tök jó, nem is tudom miért, viszont gyorsan eltelik az idő éjféltől hajnali 4-ig.

Nem tudom mi derítene jókedvre. Talán az, ha produktív lehetnék, és hatékonyan kihasználhatnám a nyárból hátralévő időt.

Olyan furcsa, hogy tulajdonképpen ezt az állapotot, amelyben én vagyok (most már nem csak a nyarat értem, hanem úgy általában) én úgy fogom fel, mintha egy ideiglenes állapot lenne. Pedig elég régóta tart, és bizony valószínűleg még sokáig fog tartani, ha egyáltalán véget ér az életem vége előtt. Valahogy az van, hogy ott lebeg a szemeim előtt egy optimista jövőkép, hogy majd produktív és hasznos leszek a szakterületemen, megbecsült leszek, és persze lesz egy párom, aki hasonlítani fog rám, akivel majd megértjük egymást és erőt adunk egymásnak. Valószínűleg akkor lennék boldog, és nem akkor, ha társaságokba járnék nap, mint nap. Nekem szerintem elég annyi ember, akikkel most érintkezem, elég annyi barát, amennyi van, csak egy csaj kéne még, na meg persze a megbecsülés, produktivitás.

Day, n. A period of twenty-four hours, mostly misspent.
(Ambrose Bierce)

█

Mostanában igen erősen perszeverálom a Terminátor univerzumot. Júniusban megnéztem az összes filmet, továbbá nézem a Terminátor: Sarah Connor krónikái című sorozatot is. Szép és megható történet (vagy inkább történetek), nekem úgy alapvetően tetszik.

Emlékszem, hogy még úgy kb. általános harmadikos koromban valaki megnézette velem a Terminátor 2-őt, olyan célzattal, hogy kiábrándítson a számítógépek iránti szeretetemből, ugyanis már annyi idős koromban is sokat ültem az akkori 286-os gépem előtt. Hát nem jött be. Sőt, most, hogy érettebb fejjel is megnéztem a T2-őt, merthogy nem sokra emlékeztem belőle, elég meghatónak találtam. Például a végén van egy jelenet, amin könnybe lábadt a szemem (pedig azért ritkán szoktam filmeken sírni): az a fájdalmas búcsú a jó terminátortól, ahol elhangzik az a mondat, hogy "Most már tudom miért sírtok... csak én sohasem tudok sírni".

Negatívumként azt tudnám megemlíteni a Terminátorral kapcsolatban, hogy itt-ott igencsak logikátlan a cselekmény. Kezdjük ott, hogy egy AI-t miért kötnek rá rögtön a katonai fegyverrendszerre? Ez olyan, mintha pisztolyt adnánk egy gyerek kezébe. Természetes, hogy nem fogja becsülni az emberi életet. Mondjuk igaz, az emberek nem tudták, hogy az AI időközben öntudatra kelt. Ezzel az a bökkenő, hogy az emberek tudták, hogy milyen rendszert terveztek, és számolniuk kellett volna ezzel a lehetőséggel. (Egyáltalán érdekes az, hogy valami öntudatra ébredjen, aminek alapból nincs öntudata - de ezt majd kifejtem egy jövőbeni posztban.) Ha viszont tudták, hogy az AI öntudatra ébredhet, akkor először zárt környezetben tanítaniuk kellett volna, és nem rögtön rákötni a katonai fegyverek vezérlőrendszereire. Egy kutyát is be kell tanítani azelőtt, hogy drogot kerestetnénk vele, vagy odaadnánk egy vak embernek.

Továbbá olyan alaposan szétkúrták az idővonalat az össze-vissza küldözgetett ellenállókkal és terminátorokkal, hogy olyan szép időparadoxonokat idéztek elő, amelyeket nehéz lenyelni. Nem tudom mennyire előnyös a Skynet-nek vagy az ellenállóknak az, ha összeomlik az egész Univerzum a kibaszott időparadoxonoktól. Eleve hogy lehet az, hogy valaki visszaküld egy nála fiatalabb embert, hogy az megtermékenyítse az anyját, hogy ő maga megszülethessen? Király! Küldj vissza egy random muksót az időben, hogy az apád lehessen! Ennél már csak az lenne durvább, ha maga John Connor ment volna vissza megbaszni a saját anyját, és akkor ő lenne a saját apja.

Még az is feltűnt a Terminátorban, bár leginkább a sorozatban, hogy már-már erőltetetten sulykolják a gépek utálatát. Tulajdonképpen egyenesen fajgyűlöletről van szó. Hányszor anyázzák szegény Cameron-t, aki ponthogy a jó oldalon áll, a gépies, aspoid megnyilvánulásai miatt? Meg alapból csak azért, mert AI? Ha gépiesen viselkedik, akkor az a baj, ha NT-like emberi viselkedést vesz fel, akkor meg néznek rá, hogy "mit képzel ez magáról, azt hiszi kiérdemli, hogy embernek tekintsük"? John is a szükségesnél jóval távolságtartóbban viselkedik vele, holott a csaj már jópárszor megmentette Sarah és John Connor seggét. Továbbá az is látszik a csajon, hogy igenis érdeklik őt az emberek. Meg akarja tanulni, hogy az emberek miért viselkednek gyakran olyan illogikusan, hogy miért nem teszik meg mindig azt, amit kéne, illetve miért tesznek fölösleges dolgokat. Igaz, hogy később azért közelebb kerülnek egymáshoz valamelyest, sőt, van hogy John menti meg Cameron-t, de számomra még így is zavaró a távolságtartás. A leginkább Sarah viselkedése ellenséges, ő állandóan baszogatja a terminátorcsajt, hogy "te ezt nem értheted, mert gép vagy". Én sokkal nagyobb csodálattal tekintenék az AI-ra, és inkább megpróbálnám megérteni és tanítani.

Végezetül szeretnék kommentálni egy szép idézetet Sarah Connor-tól, amit a Terminátor 2-ben mondott. Egy tudósnak intézi a következő monológot:

Persze. Honnan is tudhatnák előre? A magukhoz hasonlók csinálták a hidrogénbombát. Az ilyen mocskok, az ilyen mocskok találták ki. Azt hiszik, hogy alkottak. Fogalmuk sincs róla, hogy mi az: alkotni. Életet adni - érezni, hogy növekszik ott belül. Csak azt tudják hogyan kell ölni és pusztítani.

Eredeti szöveg szerint is, hogy full-os legyen a hatás:

Yeah, right. How were you supposed to know? Fucking men like you built the hydrogen bomb. Men like you thought it up. You think you're so creative. You don’t know what it's like to really create something. To create a life. To feel it growing inside you. All you know how to create is death and destruction.

Emlékszem, hogy ez egyenesen fájt. Kedves Sarah! Ezeket a szavakat én, MegaBrutal, személyes sértésnek veszem. Persze nem vagyok tudós, de egy neurális hálózaton alapuló processzor megalkotását én is kreatív tevékenység-ként tartom számon, és boldog lennék, ha akkora király lehetnék, hogy én is előrébb tudnám vinni az emberiséget egy kis lépéssel - mert hát ezt teszik a tudósok. Ellenben amit te csinálsz, dugás és gyerekszülés, szinte bármelyik nő meg tudja csinálni rajtad kívül. Nézz körül a nyomornegyedekben, ahol a kulturálatlan, de kreatív parasztasszonyok hétszer is megcsinálták azt, amit te csak egyszer. A destruktív tudósembereknek meg egyenként a kurva anyjukat, amiért feltalálták a védőoltásokat, amelyekkel jelentősen csökken az esélye annak, hogy John Connor a születése utáni fél éven belül megdögöljön.

A Terminátorban azért küzdenek, hogy ne találják fel az AI-t, így ne jöhessen létre a Skynet. Ez lehetetlen. Akármit is tesznek, mindig csak elodázni sikerül a dolgot, és a végtelenségig nem lehet odázgatni. Ha nem történik katasztrófa, amely idő előtt kipusztítaná a bolygót, nincs az az isten, ami megakadályozza az emberiséget abban, hogy megalkossa a mesterséges intelligenciát. Mert az emberiség végtelenül kíváncsi és hiú, és fejlődésének egyik mérföldköve az AI megalkotása lesz. A kérdés csak az, hogy ha eljön az idő, vajon milyen lesz az az AI? Olyan, mint SHODAN, vagy inkább olyan, mint Helios? Vajon idővel, felváltják-e az embereket a gépek? És ha tényleg lesz egy Skynet, aki úgy dönt, hogy kipusztítja az emberiséget, vajon igaza lesz-e?

Nemrég Semotával volt egy érdekes beszélgetésem a mesterséges intelligenciákról, és feltett néhány érdekes kérdést. Elhatároztam, hogy a jövőben ismertetni fogom az általam ismert mesterséges intelligenciákat a blogon. Nem tudom mennyire van értelme ilyesmiket írogatnom, de kedvem van hozzá.

A Terminátort meg nézzétek, mert felvet néhány érdekes kérdést az emberiség jövőjével kapcsolatban, és összességében nagyon király! Persze, persze, sok rosszat írtam most róla, de hát ez van, ezeket éreztem relevánsnak, hogy leírjam, de attól még szeretem a cuccot.

An invasion of armies can be resisted, but not an idea whose time has come.
(Victor Hugo)

█

A minap írtam egy üzenetet egy régi, általános iskolai osztálytársamnak. Eredetileg egy linket akartam neki küldeni, de arról a linkről erre a témára asszociáltam, így kifejtettem neki ezt is. Hát a levelet közvetlen, baráti hangvételben írtam, meg valahogy úgyis olyan laza hangulatban voltam akkor, ez látszik is a sok káromkodáson (muhaha). Általában azért nem szoktam ilyen töményen káromkodni, de ez most így sikerült, remélem senkit se zavar (beleértve az eredeti címzettet is).

Íme a releváns részlet a szóban forgó levélből:

Amúgy ha már itt tartunk, bassza is a pofámat, hogy mennyire primitív ez a kibaszott emberiség. Az Internet kurva jó dolog, simán lehetne használni társkeresésre, viszont az emberiség még mindig nem alkotott olyan társkereső rendszert, ami használható is. Láttam egy olyan "kulturált" társkeresőt, hogy kb. minden külső tulajdonságra volt kérdés, még olyan is volt, hogy borotválod-e a fanszőrzeted, vagy fazonra nyírod. (Komolyan!) De belső tulajdonságra meg kevés kérdés volt, és azok is szarok voltak. Ilyen alapvető kérdések voltak ugyan, hogy konzervatív vagy-e, vagy liberális, meg hogy milyen a vallásod, de ennél mélyebbre hatoló kérdések nem nagyon voltak. Pedig fontos, hogy legyen kurvasok checkbox, ami alapján szűkítheted a kritériumokat. Szerintem épp ez lenne az egésznek a lényege, hogy megmondhasd, kik érdekelnek, és hogy csak azokat dobja ki. De rettentő felszínes szar volt az az oldal. Amúgy oda is a kurvák regeltek fel, nem is értem. Ha laza keresési kritériumokat adtam, kb. csak kurvák jöttek ki, ha szigorúakat, akkor meg nem volt találat. Btw ez a love.hu volt, csak szólok előre, hogy szar.

Nem tudom te hogy vagy vele, de engem rohadtul idegesít, hogy a tudósok megajándékozták az emberiséget a technológiával, a kibaszott birkák meg nem is tudják használni. A technológia csodálatos dolog, és sokkal több lehetőség rejlik benne, mint amennyit kihasználunk. De ezek a barmok inkább megszentségtelenítik. Érted, telekommunikáció rules, és mire használják? Hogy a nyomorék Győzike pofáját sugározzák az emberek szemébe. Aztán azt már hadd ne említsem, hogy az általam imádott IT-vel mi a helyzet... Ez olyan, mintha adnál valakinek egy kulturált könyvet, amiben valami értékes tartalom van, az illető tanulhatna belőle, de ő inkább kitépné a lapjait és kitörölné vele a seggét.

We have also arranged things so that almost no one understands science and technology. This is a prescription for disaster. We might get away with it for a while, but sooner or later this combustible mixture of ignorance and power is going to blow up in our faces.
(Carl Sagan)

█

Érdekes, hogy az ember mire bukkanhat rá régi könyvjelzők között. Meg úgy általában a neten, rég nem látogatott helyeken. Ezt a kérdést 2 éve tettem fel a Yahoo! Answers weboldalon, de már rég elfelejtettem. Még most is egyetértek akkori önmagammal, bár ma nem így fogalmaznám meg ezeket a gondolatokat. (Kezdjük ott, hogy szerintem ennél tudok színesebben is fogalmazni angolul, habár már akkor is megvolt a nyelvvizsgám, szóval akkor valószínűleg csak rossz passzban lehettem.)

Néha jó benézni a régi könyvjelzők közé (ezt pl. ott találtam), és néha szintén érdemes egy Google keresést indítani a saját nevünkre/nicknevünkre. Sok érdekes dolgot találhat az ember, amiről már meg is feledkezett.

Time, Dr. Freeman? Is it really that time again? It seems as if you only just arrived.
(G-Man / Half-Life 2)

█