MegaBrutal blogja

Többen is kérdezték már, hogy miért nincsenek újabb bejegyzések. A válasz egész egyszerű: mostanában nincs kedvem blogolni. Na de miért nincs? Erre szeretnék magyarázattal szolgálni a továbbiakban. A dolognak több oka is van, nagyjából ezek eredője akadályoz meg abban, hogy posztoljak.

• Aki nem blogol, az valószínűleg ezt nem hiszi el, de egy igényes blogposztot megírni kibaszottul sokáig tart. Egy olyan közepesen kiterjedt posztom, mint pl. az előző, ami a hazugságokról szólt, olyan 5-6 óra alatt készül el (konkrétan egy délutánomat vette el a dolog, és már nem jutott nekem a finom gulyáslevesből, amit aznap készített a nagynéném). A rövidebbek, mint pl. a "Rossz döntések" 1-2 óra alatt készülnek el; az igazán hosszúak, mint a szoc. int. elemzéses posztok, pedig beláthatatlan idő alatt (nem egyhuzamban írtam őket, sőt, több napos szünetekkel, de így hetekig eltartott). Na most ezekkel a tapasztalatokkal, amikor eszembe jut, hogy posztolni kéne valami királyságosat, felmerül bennem a kérdés: "Van most nekem kedvem 5-6, vagy akár csak 2-3 órát posztírással tölteni?" - És erre nagyon gyakran "Nem." a válasz.
   
• Mostanában amúgy is más dolgokkal voltam elfoglalva. Pl. különböző perszeverációk, egy novella tervezgetése (ami lehet, hogy meg se lesz írva, ugyanis hetek óta nem nyúltam hozzá), különböző sorozatok, egyetem.
   
• Az utóbbi időben kiderült számomra néhány olyan dolog magammal kapcsolatban, amiket nem könnyű helyretenni. Ezek többnyire olyan problémák, amelyeket én már rég letudtam, na de most mégis előjöttek. Például azt gondoltam, hogy bizonyos problémák elévülnek, elmúlnak; csak várni kell. Meg az az igazság, hogy én képes vagyok az 1984-ben ismertetett duplagondol nevű módszer alkalmazására. Bizonyos dolgokról szeretek megfeledkezni. Ilyenkor egy idő után eljutok odáig, hogy az adott dolgot nem is veszem számításba, és tök jól pofán vág, amikor ismét szembesülök vele. Ilyenkor én őszintén meg tudok lepődni. Aztán mélyebben belegondolok, és leesik, hogy "Hát persze! Tudtam én ezt eddig is, csak nem jutott eszembe.". Ezt nem direkt csinálom egyébként, csak úgy jön. Azon is elgondolkoztam, hogy ez valószínűleg valami struccpolitika, és hogy ez nem jó. De ugyanakkor meg belegondoltam abba, hogy valószínűleg állandóan depis lennék, ha minden egyes problémám a fejem felett lebegne életem minden másodpercében, és úgy meg még sokkal kevésbé lennék produktív, mint amennyire most az vagyok. Így meg még relatíve gyakran előfordul az is, hogy kifejezetten jól érzem magam. :)
  
  Az említett problémák úgy akadályoznak a posztírásban, hogy olyan kognitív disszonanciákat okoznak, amelyek képlékennyé teszik az énképemet. Pl. ha hétfőn reggel a buszon elkezdek gondolkozni egy én-poszton, gyakran előfordul, hogy mire beérek az egyetemre, már nem is értek egyet azzal, amit pár órával ezelőtt a buszon gondoltam, így elvetem az új poszt ötletét is.
   
• Az is kiderült, hogy a blogom nem fest rólam valami pozitív képet. Pedig én eddig azt hittem róla, hogy hű, de kibaszottul király; bizony aki olvassa, az tutira megkedvel. Pedig kurvára nem ez jön le. Na most ez kicsit elvette a kedvem újabb posztok írásától, meg aztán innentől kezdve tényleg titkolnom kell a blogom létezését. Olyat nem fogok csinálni, hogy törlöm a bejegyzéseimet, vagy neadjisten az egész blogomat, mint ahogy egyesek reagálni szoktak az ilyesmire - én elvből nem teszek ilyet. Meg amúgy is van bennem valami hatalmas mentális gát az ellen, hogy a saját alkotásaimat elpusztítsam. Tulajdonképpen meg szokott lepni, hogy mások képesek erre. Meg különben sem vállaltam garanciát.

Na ezért nem ontom mostanában az újabbnál újabb posztokat. Egyébként meg az lenne a megoldás, hogy kicsit vissza kéne vennem ebből a gusztustalan egoizmusból, és mondjuk más dolgokról írni. Például szerettem volna írni egy szép posztot a transzhumanizmusról, de annak a megírásában is gátol az első két pont. :D Na de majd valamikor csak lesz kedvem megírni, csak az nem most van.

Cannot find REALITY.SYS. Universe halted.

█

Néha előfordul, hogy amikor nem vagyok beszámítható állapotban, hozok egy döntést. Jó, hát ezzel gondolom nem vagyok egyedül, ez sok embernek szokott problémát okozni. De ami már furcsa, az az, hogy ilyenkor előfordul, hogy a döntésemet fenntartom azután is, hogy kijózanodtam. Na ehhez már kell bizonyos szintű hülyeség, vagy legalábbis naivitás. Megjegyzendő, hogy a "nem beszámítható állapot" nem csak alkoholfogyasztás során következhet be, hanem akár alváshiány miatt is, illetve simán okozhatja érzelmi instabilitás is. Nagyjából mindhárom esetre volt már példa az életemben.

A jelenséget egyrészt az okozhatja, hogy az ember megbízik a korábbi döntéseiben - egyszer átgondolja a dolgot (akármilyen állapotban), és legközelebb, amikor előkerül a téma, csak a végeredmény (maga a döntés) jut eszébe az embernek, és nem is igazán az, hogy miért döntött úgy. Másrészt, azt figyeltem meg magamon, hogy habár valahol tudom, hogy elejétől végéig, mélyen újra kéne gondolnom a dolgot, rideg logikával, mert a döntésem valószínűleg helytelen - én inkább makacsul megtartom a rosszkor hozott döntésemet. Hogy miért? Mert kellemes érzelmi töltéssel bír. Hiszen, nem beszámítható állapotomban urrá lett rajtam vagy a remény, vagy valami falsch szeretet, vagy meghatottság, vagy akármilyen kellemes (vagy éppen kellemetlen) érzelem, vagy ezek eredője, és aztán azok hozták meg a döntést, nem az intellektuális énem. Ráadásul be is szokott csapni a dolog, mert ha meg is próbálom átgondolni a döntésemet józanul, nem sikerül - az történik, hogy csak felszínesen gondolom át a helyzetet, és így nem találok logikai gebaszt, tehát megvan az az illúzió, hogy a döntésem akár racionálisan is igazolható.

De igazából nem is akarok ellenérvet találni, mert homokba dugom a fejem. Valami miatt abba az érzelmi töltésbe akarok kapaszkodni, ami nem beszámítható állapotban lett úrrá rajtam. Például eszembe jut, hogy egy bizonyos (jellemzően valamilyen okból elérhetetlen) nőszeméllyel contact-olnom kéne. Józan állapotomban alapból elvetem a gondolatot, mert hiszen fél órajelciklus alatt leesik, hogy minek próbálkozzak, ha a célszemély elérhetetlen. Az elérhetetlenséget különféle szituációk okozhatják, mint pl.: a csaj utál engem, kurva, ~10 évvel idősebb nálam, vagy amerikai filmsztár, stb. - szóval ezek általában elég nyomós érvek a contact-olási kísérlet ellen. Mint mondtam, ez józanul világos is, mint a vakablak. De amikor nem vagyok beszámítható, hiába tudom, hogy a lehetetlenre vállalkozom, az érzelmi töltés erősebb lesz - "de mégis, olyan jó lenne", meg "hátha mégis, hiszen van rá 0,0001% esély, ami mégis több, mint a semmi". Ugye mondtam, hogy valószínűleg ilyen mással is előfordul, de én képes vagyok fenntartani egy ilyen nonszensz döntést kijózanodásom után is. (Mondjuk lehet, hogy egész addig nem vagyok józan igazán, amíg fenntartom a hülye döntésemet.)

Persze egy idő után, szép lassan kezd tisztulni a kép, és leesik, hogy mekkora hülyeséget gondoltam, és el is kezdem szégyellni magamat, mint állat. Különösen akkor gáz a helyzet, ha már időközben mással is megosztottam a csodálatos ötletemet.

Felmerül a kérdés, hogy mégis miért kapaszkodom egy rossz időben hozott, értelmetlen döntésbe? Az egyéb eseteket nem elemzem ki, de a fentebbi példánál (contact-olni kéne elérhetetlen csajjal) szerintem az lehet az ok, hogy magányos vagyok, mint állat! Mivel jártam én már a valóságban, és kiszimatoltam a lehetőségeimet (lásd: Szociális interakciók elemzése sorozat), és arra jutottam, hogy nem túl rózsás a helyzet; inkább beköltözöm egy szép kis álomvilágba, ahol feszt a lehető legelérhetetlenebb csajjal próbálok valamilyen kapcsolatot teremteni. Ha már lúd, legyen kövér! Minek foglalkozzak én valóságos (elméletileg, fizikailag elérhető) csajokkal, ha a nem valóságos (elvileg sem elérhető) lányokról olyan szépen el lehet fantáziálgatni? Ráadásul ez olyan is, mint valami drog, hiszen egész kellemes - csak akkor nem, amikor leesik, hogy "hoppá, bazmeg, már napok óta álomvilágban élek, és semmi sem valóság".

Megjegyezném, hogy az ilyenek kicsit megrémítenek azért. OK, hogy 16 éves kispöcs koromban még simán bejátszottam ilyeneket, de azt hittem, hogy ma már, 21 évesen, vagyok elég érett ahhoz, hogy ne fantáziálgassak hülyeségekről. A kispöcsök, meg a kispicsák szoktak így nyomulni, hihetetlen, hogy én még mindig nem vagyok eléggé immunis a mesékre.

Quick decisions are unsafe decisions.
(Sophocles)

█

Van, hogy amikor gondolkozom (utazás, sétálás, várakozás közben, vagy esetleg egy unalmas előadáson), eszembe jut valami pozitív dolog - az egyik pozitív tulajdonságom, amit értékelek magamban. Ezután elkezdem tömjénezni magamat, sorra eszembe jutnak az értékeim, az eredményeim, és eltölt egy olyan kellemes érzés, hogy hű, mekkora király vagyok. Hogy mennyire értek az informatikához, és ráadásul mindent én magam tanultam. Hogy milyen érdekes témákon járatom az agyam. Hogy milyen meglátásaim vannak. Hogy mennyire fasza az értékrendem.

Sőt, én olyan jófej vagyok, hogy mindezt meg szeretném osztani másokkal. Kajakra elbeszélgetnék az emberekkel mindazokról a csudiérdekes témákról, amikkel én foglalkozom. Ha meg valaki nem ért valamit infóból, jöjjön hozzám, és én elmagyarázom neki! Bizony ám! Ha nem érti, találok valami nagyon király analógiát. Így se megy? Találok másikat. Olyan sok szép példa van a fejemben, amikkel olyan jól tudnám szemléltetni a dolgokat. De ha az infó nem fekszik, beszélhetünk másról is, van azért pár dolog a tarsolyomban.

Aztán eszembe jut, hogy mindezeket a témákat mennyire szokták az emberek értékelni. Meg mennyire szokták elismerni mindezeket az értékeket, amelyeket magamnak tulajdonítok. Mindaz, ami engem jellemez, az embereknek egyáltalán nem is számít. Nem is veszik észre. Egy olyan értéket sem tudok felmutatni, ami számít is. Hirtelen rádöbbenek, hogy én mennyire szánalmas kis szarrági féreg vagyok. Egy nagy rakás szar. Hát ez kellemetlen. De akkor eszembe jut, hogy akkor le is vannak szarva az emberek. Azok, akik nem értékelnek, szopják le a faszomat. Egyenként. Lehet sorbaállni! Na de inkább gondoljunk akkor az eredményeimre, a szaktudásomra. Végülis ez az, ami számít. De aztán eszembe jut, hogy egyrészt nem annyira masszívak azok az eredmények, mert eleve, akik ide kerültek, szintén túl vannak már hasonló sikereken, ha nem nagyobbakon. Továbbá, így, hogy most számolgatom, hogy melyik tantárgyakat fogom bebukni, még az se biztos, hogy egyáltalán megállom a helyem itt az egyetemen. Még simán lehet, hogy ki fogok bukni, és mehetek szart kapálni Mucsaröcsögére minimálbérért. Másrészt meg: ha még tényleg sikeres is lennék, tudnám azt élvezni úgy, hogy mindenki utál?

Talán az lenne a legjobb, ha tényleg nem foglalkoznék senkivel. Meg kéne tanulnom a leszarás művészetét. Hogy őszinte apátiával tudjak viseltetni mások véleményével szemben. Mert csakis én ítélhetem meg magamat, mások nem ismernek, pedig hiába próbáltam megismertetni velük magamat, nem érdeklem őket. És én sem ismerem magamat igazán. Valószínűleg sokkal többnek látom magam, mint amennyit valójában érek. És ha kollektíven leszarom az egész emberiséget, akkor elveszítek minden támpontot, ami alapján értékelhetném magam. Egy teljesen független, izolált, nem-emberi lényként kellene értékelnem magamat egy olyan környezetben, ahol a jó és a rossz fogalma nem is létezik, mert hiszen ezek csak az emberek számára léteznek, akiket leszartam. Akármilyen szép is az elmélet, a gyakorlatban nem alkalmazható. Mégis kíváncsi vagyok az emberek véleményére.

Persze, most az következik, hogy "akkor változz meg, hogy az emberek elfogadjanak"! Az a furcsa, hogy mégis, én azt gondolom, hogy nekem van igazam. Hogy én gondolkozom jól, és nem az emberiség 99%-a. A többiek a hülyék. Inkább ők tanuljanak meg értékelni engem, de hogy én nem fogok divatos témákkal foglalkozni, állandóan small talk-olni, dohányozni, bulikba járni, minden hétvégén lerészegedni, az biztos. Ez furcsa kettősség, nem? Elismerésre vágyom, de mégsem akarom gyökeresen megváltoztatni magam ahhoz, hogy ezt megkaphassam. Meg aztán a másik az, hogy nem is tudnám. Ez nem ilyen "hát, ha így állsz hozzá" dolog, tényleg nem tudnám megtenni. Azt sem tudom, hogy egyáltalán mit kéne tennem ahhoz, hogy elfogadjanak. Sűrű sötétség.

Nem arról van szó, hogy nem vagyok hajlandó változni. Néhány idegesítő szokásomon úrrá lehetek, néhány szociális szabályt megtanulhatok. Annyira naiv voltam, hogy azt gondoltam, hogy képes vagyok megtanulni úgy viselkedni, hogy mások szeressenek, úgy, hogy nem pusztítom el a személyiségemet. De nem - hiába igazgatom a személyiségemet beburkoló héjat, úgy látszik, az embereknek eleve a legbelsőbb énemmel van bajuk, az egész lényemet utasítják el, nem csak a felszínen lévő szokásokat, viselkedési normákat.

Az elvem az, hogy elég csak néhány embernek megfelelnem, akiket én értékelek. Azoknak, akiket határozottan értéktelennek tartok, elviekben nem is akarok megfelelni. Elvileg ez így jó. Meg kell találnom azt a pár embert, akik értékelnek, és csakis velük foglalkozni. Valami miatt úgy tűnik, hogy ha működött is ez a filozófia valamikor, most, a jelenben nem működik. Nem tudom miért. Olyan bonyolult ez az egész.

You seek your associates, but you cannot find them. You are so very alone. How does it feel to be one, against... the infinite?
(The Many / System Shock 2)

█

A következő dolgokra jöttem rá az eltelt napok alatt.

• Rájöttem, hogy az eddigi hiedelmeimmel ellentétben, nem én vagyok az, aki nem tud kommunikálni, hanem a többiek (jellemzően NT-k) nem tudnak. Ez megérne egy külön posztot...
• Nem véletlen, hogy egyesekkel, akikkel régen ugyan sokat beszéltem, már évek óta alig beszélek. De semmi gond, ha ismét felveszem velük a kapcsolatot, rövid időn belül emlékeztetnek, hogy miért is nem volt kedvem felkeresni őket az utóbbi években.
• Utálom az embereket. Jó, persze ezt eddig is tudtam, csak mostanában bizonyos dolgok emlékeztettek erre. (Például ismét megcsodálhattam, hogy milyen kibaszottul felszínesek tudnak lenni.)
• A Bitch Proud című bejegyzésem címe helyesen Bitch Pride lenne. Lehet újra kéne nyelvvizsgáznom?
• Lehet, hogy egy közhelyes szar vagyok, akiben nincs semmi eredeti. Persze, sokan élnek így boldog életet. De én nem azért akarok egyedi lenni, mert emós kispöcs vagyok, hanem mert tulajdonképpen nincs más választásom. Én már tulajdonképpen csak így lehetek értékes. És jól tudom, hogy ha közhelyes vagyok, akkor életem végéig az is maradok, így két szék között a padlóra estem. Mert hiszen nem állhatok be a többi közhelyes konformista zombi közé sem, meg ugye nem is akarnék. Ahhoz elég más vagyok, hogy kiutasítsanak, de ahhoz meg nem vagyok elég egyéni, hogy értékes legyek.

You are nothing. A wretched bag of flesh...
(SHODAN)

█

A geek srác régóta várta az alkalmat, hogy egyedül lássa a lányt, mert beszélni akart vele. Igaz, mára már nem látta sok értelmét a beszélgetéseknek. De azért örült, hogy itt van. Hiszen évek óta nem látta. Tudta, hogy nincs sok ideje, mert a lány barátai mindjárt visszaérnek. A fiú nagy levegőt vett. Nagyon izgult, hallotta a saját szívdobogását. Ezúttal valóban őszintén akart beszélni a lánnyal, hosszú idő után. Lassan odament tehát a lány padjához, és köszönt:
- Szia. - nem tudta palástolni a félelmét, hangja remegett, és magasabb is volt a kelleténél.
- Szia. - mondta a lány mosolyogva.
- Rég beszéltünk. - mondta a fiú.
- Hát ja. És amúgy mi újság feléd?
- Fejér Megyei Hírlap. - mondta a fiú vigyorogva.
- De gyökér vagy!
- Egyébként megvagyok, köszi. És te?
- Én is.
A fiú szerette hallani a lány hangját. De most szeretett volna véget vetni a small talk-nak, mert kevés az idő. Tudta, hogy ez a kedvesség, amit a csaj áraszt felé, hazugság. Nem igazi. Köztudott, hogy a lány utálja őt, csak ezt így szemtől szembe most nem szeretné kimutatni. Talán azért, mert fél a geek reakciójától, amit ráadásul most el se kerülhet, mert itt, a való életben nincs tiltás gomb. Tehát a srácnak el kellett érnie, hogy a lány az őszinte arcát mutassa, hogy elmondhassa neki azt, amit mondani akart.
- Tudod, emlékszel, amikor olyan... hülyén viselkedtem veled. Én nem akartam neked rosszat, csak... tudod...
- Ja, tudom: egy nagy idegesítő fasz vagy.
Sikerült! Viszont a geek szinte megijedt a hirtelen sértéstől, még annak ellenére is, hogy fel volt készülve rá. Összeszedte magát a válaszhoz. Nagyon nehéz volt neki ez a szituáció. Rettenetesen.
- De mégis miért? Mit ártottam én neked? - a fiú hangja még inkább remegett.
- Baszod, éveken át zaklattál, hát nem fogod fel, hogy nem vagyok rád kíváncsi? Na tipli!
A geek valóban nem értette ezt. Mindaz a szeretet, gondoskodás, és minden áldozat, amit a lány irányában közvetített, egyetlen szóval lett minősítve: zaklatás. Sehogy sem értette, hogy hogy lehetséges az, hogy minden igyekezete, amivel a lány szeretetét akarta kivívni, pontosan az ellenkező hatást váltotta ki, ráadásul úgy, hogy ő csak a végeredményről értesült. De még nem lépett le. Magyarázatot akart kapni, mert egyszerűen nem tudta feldolgozni ezt az ellentmondást. Nem értette, hogy ő miért rossz, és miért pont egy olyan személy mondja ezt neki, aki fontos számára - akit szeret. Ő igen is meg akarta érteni a lányt, és megismerni őt rendesen. De mindenek előtt valahogy el kéne érnie, hogy a lány megbocsásson. Még ha tudta is, hogy igazából ponthogy a lánynak kéne bocsánatot kérnie...
- Én ezt nem értem. Mivel érdemeltem én ki azt, hogy ennyire utálj? Amikor én annyit beszéltem veled, és annyi áldozatot hoztam érted...
- Már ezer éve utállak, mert idegesítő vagy! Most hagyj békén, jó? - a lány már szinte kiabált.
A geek érezte, hogy ez is egy meddő beszélgetés lesz. Hát semmivel nem lehet elérni azt, hogy a lány ismét szóba álljon vele? És igen, rossznak érezte magát. Hiszen ez a lány most szinte könyörög, hogy menjen el, de ő marad, mert muszáj választ kapnia. A kíváncsiság és a lelkiismeret nem hagyja nyugodni. Ez egy ördögi kör. Minél többet beszél a csajnak, annál több sértést vált ki, annál inkább növekszik a geek értetlensége és ezzel együtt a lány gyűlölete. Igen, hisz ez már gyűlölet. Ez nem olyan kis enyhe, múló utálat, amit az ember egy osztálytársa iránt érezhet. Ez kőkemény, zsigeri gyűlölet. Még az is elképzelhető, hogy a lány egyenesen a halálát kívánja. De mivel érte ezt el? Miért nem múlott ez el az eltelt 2 év alatt, amikor nem is beszéltek egymással? Hogyan tehetné ezt jóvá?
- De miért? - kérdezte a fiú megsemmisülten.
Ez volt az a pont, ahol MSN-en a tiltás következett volna. De itt a lány inkább kifakadt:
- Na ide figyelj, te egy üres, jellemtelen, gerictelen, fogyatékos kis gyökér senki vagy. Egy szar! Neked nincs lelked, egy zombi vagy, idegesítő kis faszkalap! Nem tudsz te semmi érdekeset, csak hülyeségekről tudsz beszélni, de azokról elviselhetetlenül sokat! És ne hidd azt, hogy ezt a világon bárki is elviselné! Neked nem lehetnek barátaid, nem érdemelsz egyet sem! És te csajt akarsz? Na ne röhögtess! Mégcsak nem is tudsz szeretni! Nem vagy rá képes! És milyen áldozatot hoztál te értem valaha is? Te sehogy se fogsz olyan csajjal találkozni aki elviselne! Na cső.
Ennyi masszív sértés hatására a geek ideges lett. Hasonló szituációban rendszerint távozni szokott, és valóban úgy érezte, hogy most is üdvös lenne ezt tennie. Benne is feléledt a gyűlölet, de tudta, hogy ez csak rövid ideig fog tartani, mert valami miatt nem képes az igazi haragtartásra. De ebben a pillanatban még a "Világ Zaklatója" díjért is bevállalta volna azt, hogy kimondja, amit gondol.
- És te mit képzelsz magadról?! Te jónak hiszed magad? Vedd tudomásul, hogy az, hogy nem tudom úgy kimutatni az érzelmeimet, ahogy te azt fel tudnád fogni, az nem jelenti azt, hogy nincsenek érzelmeim! Pedig hogy próbáltam neked bizonyítani... De nem, te még csak nem is tudod felfogni, hogy mit jelentettél számomra! Te vagy a korlátolt, mert te vagy az, aki nem képes meglátni, hogy mi vagyok valójában. Én nem vagyok üres, és nem is értem, hogy te hogy láthatsz annak, amikor én annyi mindent megmutattam neked magamból.
A lány értetlenül nézett. De valami miatt nem állította le a fiút. A fiú folytatta:
- Ellenben te? Mi az, amivel kitűnsz, mi az, amit alkottál? Te nem vagy produktív. Nem vagy kreatív. Egy időben talán az voltál, de most már annyira el vagy foglalva azzal, hogy tök ugyan olyan legyél, mint a többiek, hogy mindent eldobtál. Te tényleg egyedinek érzed magad? Azt hiszed nem vagy tömegember? Mikor szoktál te gondolkozni? Mikor szoktál te bármikor is kielemezni bármit is? Soha. Vagy nem vagy rá képes, vagy megtanultad, hogy gondolkozni ciki, mert akkor olyan leszel, mint én! És azt hiszed, hogy most magam miatt jöttem ide hozzád? Meg akartalak hallgatni. Talán, hátha segíthetek neked. Hátha egy kicsit is jobbá tehetem az életed, valahogy! Az áldozatokról: régen, minden telefonbeszélgetésünk számlája engem terhelt, mi a faszért költöttem egy fillért is, ha neked ez kellemetlen volt? A kibaszott CD-iddel, amiket neked adtam, én bajlódtam napokon keresztül! És baszd meg, hány gondolatciklusomat pazaroltam rád? Meg a kibaszott mozijegyek árával mi lesz? Én éveket adtam neked az életemből - gondolatokat, időt, és pénzt! És te mit adsz nekem cserébe? Lófaszt! De tudod mit, én nem kértem vissza ezekből semmit, csak egy kis megbeszülést, tiszteletet, szeretetet. Na ennyit erről!
A geek reménykedett abban, hogy ez, amit mondott, valahol a lány elméjében értelmezésre kerül. Tudta, hogy erről nem fog semmiféle visszaigazolást kapni. Nem fogja megtudni, hogy ezt a lány megértette-e. A geek most már tényleg távozni akart, mert már nem tudta elviselni azt a diszkomfort-érzetet, amelyet a helyzet kiváltott. Vörös volt az arca, szégyellte magát, a legszívesebben itt és most rögtön megsemmisült volna. A lány így szólt:
- Tűnj el!
- Szia! - hebegte a fiú, majd elfordult, és szinte futva hagyta el a helyszínt.

Hatalmas fájdalom, szégyenérzet, és lelkiismeret-furdalás lett úrrá a geek-en. Az, amit a lánynak mondott, csak tippelte. Még csak nem is ismeri őt annyira, hogy biztos lehessen abban, hogy helyesen elemezte a csajt. Igen. Évek után alig tudott róla valamit, pedig annyira szerette volna őt megérteni. Be kellett látnia, hogy tévedett! Akármilyen értéket is fedezett fel régen a lányban (a szépségén kívül), az vagy eltűnt, vagy soha nem is volt, csak elképzelte. Lehet, hogy valójában soha nem is szerette a lányt, csak egy hamis képbe volt szerelmes, amit róla alkotott. De hogyan tévedhetett ekkorát? Hiszen a lányban nincsen semmi! Ennyi erővel akármelyik lánynak elmondhatta volna a monológját, mert ő is ugyanolyan, mint a többi. De nem! Mégis mintha lenne benne valami más... De vajon mi? De ha van is, az valószínűleg nem jó. Mert ha jó lenne, akkor nem gyűlölettel reagálna a jóságra. Hogyan érthették ennyire félre egymást? Hogy lehet az, hogy mindezek után a fiú semmi a lány szemében?

De a geek-nek az is eszébe jutott, hogy mi van, ha ponthogy ő téved? Mi van, ha ő tényleg rossz? Mi van, ha tényleg nem érti a világot, és ő tényleg elvetendő? Lehet, hogy akármilyen értékesnek, kreatívnak, és értelmesnek látja magát, és a hozzá hasonló embereket, ő épp annyira értéktelen, üres, és értetlen. Lehet, hogy pont az a mentalitás a követendő, amit a lány képvisel. De a geek nem tudta megérteni ezt a mentalitást. Nem tudta, hogy lehet élni a gondolkodás, az elemezgetés, a megértés igénye nélkül, és hogyan adhatja át magát valaki annak a határtalan apátiának, ami a "normális" emberekre jellemző. Hiszen ő mindig is kíváncsi természetű volt. Hogy lehet az, hogy míg ő ennyire meg akarja érteni, hogy hogyan működik a lány, addig a lányt annyira nem érdekli a fiú, hogy még csak meg se hallgatja őt. Vagy ő tényleg ennyire érdektelen, unalmas - értéktelen? Valószínű, hiszen a lányt sem tudta meggyőzni az ellenkezőjéről. Eddig azt gondolta magáról, hogy ő szerethető, tehát ha eléri, hogy a lány megismerje őt, akkor az viszonozni fogja a szeretetét. Hatalmasat tévedett.

A fiú megbánta az egészet. Szégyellte magát. Egyik pillanatban a tévedése miatt - hogyan tisztelhetett ő ennyire egy olyan lányt, aki egyáltalán nem méltó arra, hogy foglalkozzon vele? Másik pillanatban amiatt, hogy zaklató vált belőle, ekkor furdalta is a lelkiismeret, hogy ő rosszat tett egy olyan embernek, akit szeretett. Egyik pillanatban magát látta bűnösnek, másik pillanatban a lányt. Talán soha nem lesz tudatában annak, hogy mi az igazság. A geek büntetése az, hogy ezzel a feloldhatatlannak tűnő kognitív disszonanciával az elméjében kell élnie, talán élete végéig.

Elkezdődött... itt a vég, mikor már senki, de senki nem ismer.
(A lány)

█