MegaBrutal blogja

Azt hiszem érdemes értékelést írnom a 2010-es évemről, mert egész különös volt. Nem biztos, hogy ebből hagyományt fogok csinálni. Hogy az értékelés teljes legyen, érdemes egy kicsit korábbról kezdenem a történetet, mondjuk úgy 2009 közepétől. Magyarán, nagyjából azt az időszakot fogom értékelni, amely a blog létrehozásától ezidáig eltelt.

A 2009-es év második fele pozitív kilátásokkal kezdődött. Nem mondom, hogy boldog voltam, de relatíve jól éreztem magam, sokkal optimistább is voltam, szinte biztosan éreztem, hogy az életem onnantól kezdve jobbra fordul. Hát, nem így lett. Kezdtem egy kicsit jobban megnyílni, kezdtem elfogadni magamat (kivéve akkor, amikor nem). De alapvetően a blog megnyílása is valamilyen módon az önelfogadás felé tett első lépést szimbolizálta, ahogy később, a blog elcsendesülése pedig a dolgok rosszra fordulását. Amikor elkezdtem a blogot, azt hittem, én is tudok okosat, hiteleset, esetleg vicceset mondani, a 2010-es évben viszont már nem igazán éreztem magaménak ezt a képességet. A 2009-es állapot azonban nem biztos, hogy áldásos volt, a fentebbiek ellenére sem. Lehet, hogy én jól (jobban) éreztem magam, optimistább voltam és értékeltem az élet apró örömeit, de nem igazán voltam a teljes tudatában a helyzetemnek. (Lehet, hogy most sem vagyok, btw.) Hogy lehet az, hogy mégis, a 2009-es bejegyzéseim nagyrésze is negatív? Nos, 2009-ben az volt, hogy én abban a tudatban voltam, hogy a problémáim ellenére én mégiscsak király és értékes vagyok, és amúgy a problémák is átmenetiek - hamarosan valahogy megoldást fogok találni rájuk, vagy inkább találok egy működő workaround-ot. (Pl. a szociális problémáimra egy elméletileg lehetséges workaround az, hogy olyan közösségben mutatkozom, ahol tisztelnek és elfogadnak. Ez elméletben szépen néz ki, de a valóságban nincs ilyen közösség, vagy legalábbis nagyon nehéz megtalálni.) Ezért is mertem megtenni azt, hogy pl. az akkori nyavalyáim egy részéről próbáltam inkább ironikusan írni, és bevallottan az volt a célom, hogy inkább nevessen rajtuk a kedves Olvasó, minthogy elszomorodjon vagy szánakozzon, de ugyanakkor azért mégiscsak vegye őket komolyan. Be kell vallanom, hogy az akkori bejegyzéseimben itt meg ott egy kis felsőbbrendűség-tudat is befigyelt; kb. azt hittem, hogy faszagyerek vagyok, aki megmondhatja a frankót. Végezetül, még ahhoz is volt pofám, hogy elkezdjek egy (azóta halott) képregényt, mert elhittem, hogy én is alkothatok valamit, ami jó.

A 2009-ben kezdődő tanév során a környezetem elkezdte (ismét) bizonygatni nekem, hogy szar vagyok. Én ezt nagyon sokáig nem hittem el, azt mondtam, hogy a megfelelő embereknek toll a fülébe. Egy idő után azonban hozzám közelebb álló emberek is próbálták felhívni a figyelmemet arra a tényre, hogy szar vagyok, de én egy darabig még nekik sem hittem. 2010 márciusa környékén érkezett el az a pont, amikor már olyan megkérdőjelezhetetlen bizonyítékok merültek fel annak alátámasztására, hogy szar vagyok, hogy ezek fölött bizony már nem hunyhattam szemet. Azóta visszafogtam a blogírást is, tudván, hogy amúgy is szar bejegyzéseket írok; ráadásul mivel rohadt sok idő is elmegy vele, nem éri meg a fáradtságot. Gondoltam jobb, ha elbújok. 2010 nyarán regisztráltam egy külföldi (vagyishát inkább nemzetközi) fórumra, és online jelenlétem jelentős részét inkább ott töltöttem, az ottani arcok között - a magyar fórumokon és azon a bizonyos levelezőlistán relatíve ritkán mutatkoztam meg.

A 2010-es év kibaszottul szar volt. Konstatáltam, hogy az egyetem kurvára nem megy nekem; továbbá ráeszméltem, hogy nagyrészt azért érzem egyre szarabbul magam, mert nem részesülök még azokból a sikerélményekből sem, amelyekből korábban részesültem. Gondoltam egy nagyot, hogy akkor teszek valamit azért, hogy szerezzek egy kis sikerélményt; így jelentkeztem szakmai gyakorlatra egy cégnél, ahol C/C++ programozást kell nyomatni. Egyébként nem lett volna kötelező még elvégeznem a szakmai gyakorlatot abban a félévben, viszont én úgy gondoltam, hogy miért ne? Egyrészt sikerélményem is lenne, pénzt is keresnék vele, és mivel az egyetemen amúgy sem tanítanak programozni, a még nem vett dolgok sem fognak hiányozni. Na, innen egy hét után úgy elküldtek a halálba, hogy az már megalázó volt. Bemelegítésként egy memória-allokátort kellett volna megírnom. Elmondták, hogyan kell működnie, továbbá a főnök bemutatott egy embert, akivel konzultálhattam. Nem adtak határidőt, csak egyszer behívott a főnök, és közölte, hogy ezt egy csettintésre meg kellett volna oldanom, ehhez képest még mindig piszmogok vele. Továbbá, az említett muksóval is túl sokat konzultáltam, pedig neki is megvan a maga dolga, és én feltartottam ebben. Őszinte leszek, fogalmam sincs, hogy hogyan kellett volna tudnom pikk-pakk megírni a memória-allokátort; amikor az egyetemen ilyet nem tanítanak, én meg ugyan feltalálom neki a kereket, ha kell, viszont ehhez kurvasok idő kell, és az eredmény sem feltétlenül lesz kellőképpen optimalizált, ugyanis az optimalizációs trükköket külön kéne megtanulnom. Épp ezért volt olyan szar ez az egész, mert fogalmam sincs, hogy ~10-12 évnyi intenzív kockuláson felül még mi kellett volna ahhoz, hogy megfeleljek a cég követelményeinek. Itt sajnos felmerült bennem az, hogy lehetséges, hogy alapvető képességbeli hiányosságaim vannak ahhoz, hogy programozó lehessek; csak ezekre ezidáig nem derült fény. Persze csak azt mondom, hogy "lehetséges" - de már ez is elég lesújtó ahhoz viszonyítva, hogy ezelőtt nem volt igazán kétségem a programozási képességeim felől! Minden esetre ez a failure volt az utolsó csepp a pohárban.

Akkoriban tapasztaltam egy olyan lélektani állapotot, amelyben nem emlékszem, hogy valaha is részem lett volna azelőtt. Az a helyzet állt elő ugyanis, hogy annak ellenére, hogy tudtam, hogy tennem kéne valamit ahhoz, hogy javulást hozzak az életembe, kb. egy lépést nem tudtam tenni. Egyrészt azért, mert nem állt rendelkezésemre semmi konkrét instrukció, amellyel gyorsan pozitív eredményt érhetnék el. (Pl. tudtam, hogy ahhoz, hogy a tanulmányi eredményeim javuljanak, jóval többet kéne tanulnom; na de fogalmam sem volt, hogy hogyan kell tanulni.) Másrészt, ahhoz, hogy akármit is tegyek, szükségem lenne valamiféle energiára, ami nekem nincsen. Nem tudom, hogy nevezzem ezt - életenergia, lelki erő, akaraterő, motiváció... Korábban megszoktam azt, hogy ha energiát fektetek valamibe, akkor annak meglesz az eredménye. Ráadásul a befektetett energiamennyiség nagyjából korrelál is az elért siker mértékével. Az elmúlt év során semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Például, ha megpróbáltam készülni egy ZH-ra, nagyjából ugyanaz lett az eredmény, mintha nem készültem volna. Persze, hogy erre az a válasz, hogy "na akkor készülj jobban", de egyrészt hogyan; másrészt meg az az érzésem volt, hogy a fejem tetejére is állhattam volna, akkor sem változna jelentősen az eredmény. Lehet, hogy ez nem igaz persze, de ez is bőven elég volt ahhoz, hogy paralizáljon. A fentebb leírt szakmai gyakorlatos kudarc pedig megerősítette ezt az érzésemet, továbbá az volt az a pont, amikor feladtam az egészet. Még megpróbáltam egy utolsó lélegzettel produkálni valamit a vizsgaidőszakban, de az is tiszta csőd volt: sorra buktam el a vizsgákat, teljesen függetlenül attól, hogy készültem-e rájuk vagy sem. (Persze volt azért, ami sikerült, de azok könnyebbek is voltak.) Előállt egy kilátástalannak tűnő szituáció: elméletben beláttam, hogy nagy erőfeszítéseket kéne tennem, de a gyakorlatban egyszerűen képtelen voltam rá. Tök olyan volt, mintha izombénítót kapnék, és próbálnám mozgatni a karomat; csak nem fizikailag, hanem szellemileg voltam lebénulva. Mások basztattak is eleget, hogy "sokkal több energiát kéne befektetned", "meg kéne dolgoznod a sikerért, mert az nem jön magától", stb.. Én meg ezekkel elméletben egyetértettem, de ahogy azt már fentebb kifejtettem, tök hiába. Amikor tehetetlenségemet felismertem, nagyon megijedtem - azt gondoltam, hogy valami nagyon nem stimmel velem, bennem valami gyökeresen elbaszódott, ha még alapvető erőfeszítésekre sem vagyok képes, és nem elég az, ha ésszel belátok valamit.

Életemben először vezérlést kapott az ultimate fail exception handler rutinom, amellyel a következő három radikális lehetőséget vázoltam fel magam számára:

1. Maradok az egyetemen. Mivel beláttam, hogy közvetlenül nem tudok segíteni magamon, külső segítséget kell bevonnom. Tehát, elmegyek pszichológushoz - ha az ELTE-PPK nem segít, akkor tovább keresek; és mindenféle külső segítséget felkutatok, amely használhat - ha kell, még az AS-t is diagnosztizáltatom.
2. Befejezem az egyetemet, vagy legalábbis szüneteltetem. Keresek egy számomra elfogadható állást, megpróbálom elindítani a karrieremet. Anélkül, hogy mindenféle újabb gecis papírt szereznék. Ott van a nyelvvizsgám, meg az OKJ-s technikusi oklevelem, csak örülnek ezeknek valahol, csak kapok velük valami informatikusnak való állást.
3. Keresek más oktatási intézményt, ahol folytathatom a tanulmányaimat. Vagy egy főiskola, vagy egy OKJ-s szakképzés.

Egészen július közepéig nem született döntés, hogy melyik opció lesz kivitelezve. Lelövöm a poént, a 2. lehetőség valósult meg - ennek részleteit egy jövőbeli posztban fogom elmesélni valamikor. Minden esetre, az egyetem nem volt számomra barátságos környezet. Ha azt vesszük, hiba volt az egyetemre mennem, mert így elpocsékoltam egy évet az életemből fölösleges szívással - de ugyanakkor meg, ez elkerülhetetlen volt. Nem tudhattam, hogy milyen lesz ott, mielőtt odamentem.

Nem szeretnék becsapni senkit: a problémáim nincsenek megoldva, de még csak workaround-olva sem. A 2010-es állapot igazából még nem ért véget. Viszont, most már legalább nem érzem kilátástalannak a helyzetet. Be kell látni azt is, hogy az elért javulás nem az én erőfeszítésemnek köszönhető (vagy legalábbis csak kis mértékben), hanem inkább a szerencsének. De ha már elég nagy szerencsém van, ezzel a levegőváltással végre olyan szituációba kerülhetek, amelyben az energiabefektetésemnek érezhető pozitív hatása lesz; habár ezt kurvára nem szeretném elkiabálni. Minden esetre valahogy törekednem kéne arra, hogy a jövőben soha többé ne legyen ismét olyan szar (vagy neadjisten szarabb) évem, mint 2010 volt.

(Statisztika: a fentebbi szövegben a "szar" szó 9-szer szerepel, ebből 7-szer toldalék nélkül, és 2-szer toldalékolt formában. Furcsa, mert azt hittem többször írtam le...)

Failure is not falling down but refusing to get up.

█

Az elmúlt héten volt szerencsém egy kis csicskamunkát végezni. 6 napon át tartott a dolog. Az első nap nagyon szar volt, csak dobozokat hajtogathattam. A többi napon már csinálhattam mást is, pl. pakolhattam winyókat (és más dolgokat) az előzőleg meghajtogatott dobozokba. Az első napon elég szar érzésem volt. Gondoltam: "Itt vagyok. Dobozokat hajtogatok. Ez már a süllyedés kezdete. Lehet, hogy egész életemben ilyen munkát fogok végezni." Aztán belegondoltam abba, hogy sok korombeli elvállal ilyen munkát, én meg minek képzelem magam, hogy ezt a munkát lenézem? Mi vagyok én, valami kibaszott uraság, akinek derogáló, hogy dobozhajtogatással, meg csomagolással mocskolja be a kezét? Lófaszt!

Egyébként egész kellemesek a tapasztalataim. Az emberek tök kedvesek voltak, és úgy örültek a diákmunkásoknak, mint az állat. Bizony, meg voltunk becsülve! :) Mindig a délután 2-től 10-ig tartó műszakra mentem, és szombaton (merthogy akkor is lehetett menni, ez túlórának számított) páran fűzögettek, hogy hétfőn menjek a reggeli műszakba, ami reggel 6-kor kezdődik; merthogy hetente van műszakváltás, szóval azt akarták ezek az emberek, hogy hétfőn is velük legyek. Ez tökre jól esett! ;) Viszont hétfőn is délután mentem, tehát akkor más emberek voltak ott. Azért mentem délután, mert egyrészt nem szerettem volna korán kelni, másrészt meg a fellow diákmunkások is délután mentek.

Ugyan az első napok után azt mondtam, hogy sosem fogok ilyen munkát újra elvállalni; most már azt mondom, hogy lehet, hogy megyek, ha ugyanez a cég keres legközelebb diákmunkásokat. Egyébként azért vállalhatok diákmunkát egyáltalán, mert nem iratkoztam még ki az egyetemről, hanem passzív félévre regisztráltam magam. Persze, én még mindig a szellemi munkára szavazok. Jó lenne, ha lenne egy rendes állásom... A csicskamunkának csakis egy előnye van a szellemi munkával szemben: a fizikai munka véget ér akkor, amikor a műszak lejár. Pont. Semmi más. Ezzel szemben a szellemi munkától nem szabadul az ember ilyen könnyen - ha le is jár a munkaidő, ha valami igazán érdekes dolgon munkálkodsz, akkor akár a szabadidődben is azon járatod az agyad. De a szellemi munka még mindig jobb, na persze abból is az alkotó munka; mert ha létrehozok valamit (vagy legalábbis nagyban hozzájárulok egy alkotás létrejöttéhez), azt sokkal értékesebbnek tartom, és ha még meg is becsülnek ezért, az szinte boldogító érzés lehet. A fizikai munka azonban nem növeli az önbizalmat, és még pénzt se sokat adnak érte.

Ha már itt tartunk, szerintem a fizikai munkásokat jobban meg kéne becsülni - úgy értem, jobban meg kéne fizetni őket, mert az ő erőfeszítésük többet ér, mint a minimálbér. Meg különben is, inkább ők kapják a pénzt, mint a faszorrú manager-ek.

Mellesleg, a csicskamunka a szocializálódásra is remek lehetőséget ad, mert az emberek rá vannak kényszerítve arra, hogy együtt dolgozzanak, és eközben akár beszélgethetnek is. Sajnos ilyen pl. az egyetemen nem fordult elő. A szocializálás története külön posztot érdemelne, amit nem hiszem, hogy meg fogok írni. A lényeg az, hogy az utolsó nap kivételével élveztem a helyzetet, de az utolsó nap viszont szociális fail volt részemről. Egyrészt, ha lehetőségem volt face-to-face beszélgetnem valakivel, akkor azért elboldogultam valahogy, habár a geek-ségemet általában nem sikerül kellőképpen szabályoznom, így gyakran fárasztom az embereket. Egyébként csak egy csaj volt, akivel szerettem volna megkedveltetni magam; sajnos nincs visszajelzésem arról, hogy ez mennyire sikerült. Az, hogy nincs oda értem az illető, és nem fogok neki hiányozni, az fix; de az azért érdekelne, hogy minden esetre szimpatikus voltam-e neki, vagy épp ellenkezőleg, vagy esetleg kifejezetten utált-e. Ha utált is, nem mutatta ki, sőt, a diákmunkások közül végül is ő tűnt a legkedvesebbnek. Ettől még lehet, hogy utált, persze; ezt talán sose fogom megtudni. Másrészt, amikor többen voltunk, akkor én többnyire kuka voltam; és volt egy pont, amikor elharapódzott a helyzet, és elkezdtek cukkolni emiatt. Na az már nem igazán tetszett. A kedves csaj akkor nem volt ott egyébként, szerencsére.

Never continue in a job you don't enjoy. If you're happy in what you're doing, you'll like yourself, you'll have inner peace. And if you have that, along with physical health, you will have had more success than you could possibly have imagined.
(Johnny Carson)

█

Egy évvel ezelőtt volt önértékelésem. Egy évvel ezelőtt tudtam volna egy őszinte jellemzést írni magamról, amelyben sok pozitív dolgot soroltam volna fel. Egy évvel ezelőtt abban a tudatban éltem, hogy szakember lettem; hogy ráléptem a kiteljesedés útjára; hogy most már a sok szenvedés után kimásztam a gödörből; tulajdonképpen sínen vagyok. A középiskola utolsó évei sok sikerélményt adtak. Túl voltam egy angol nyelvvizsgán, előrehozott érettségit tettem 2 tárgyból, szép helyezéseket értem el különböző versenyeken, és megszereztem a technikusi oklevelet. Nyilván mindezt a legtöbb évfolyamtársam is megtette, de ez nem csökkentette az eredmények értékét a szememben. Továbbá, ami talán a legfontosabb, hogy kimagasló eredményeket mutattam egy olyan területen, amelyen nem is képeztek. Hihetetlen jó érzés volt, hogy a középiskolám támogatta az általam választott szakterület iránti érdeklődésemet, annak ellenére is, hogy oktatni nem oktatták a tárgyat.

Persze azért boldog nem voltam, de azért jól éreztem magam. Úgy éreztem, hogy jó úton járok - lassan, de biztosan haladok a cél felé. De valami elromlott azóta. Olyan 3-4 hónapja fogtam fel, hogy letértem a jó útról. Az elmúlt egy évben összetörtem, összeomlottam, kiégtem. Megbuktam tanulmányi, szakmai, anyagi és szociális téren egyaránt. Tulajdonképpen nincs is olyan területe az életnek, amelyen sikert értem volna el.

Az egész világ bizonygatta nekem, hogy szar vagyok, de én nem hittem el. Úgy voltam vele, hogy "na majd én megmutatom, hogy nem is". A világnak is mekkora büntetés lenne már, ha látná, hogy egy magamfajta féreg elért valamit! Egy éve még úgy tűnt, hogy ez sikerülni is fog... De most úgy tűnik, hogy nem nekem van igazam. És az a meglepő, hogy még most sem hiszem el. Még most sem hiszem el, hogy szar vagyok; valahogy még mindig azt gondolom, hogy van bennem valami, ami sokat ér; hogy én majd sokra viszem...

Azt, hogy mindezek után a közeljövőre nézve mik a terveim, még nem árulom el, mert rohadtul nem szeretném elkiabálni; egy biztos, az egyetemre nem szeretnék visszamenni, és 99%, hogy nem is fogok. (Még az is lehet, hogy ott kúrtam el mindent, hogy valaha is odatoltam a pofámat.)

Failure is always an option.
(Adam Savage)

█

Többen is kérdezték már, hogy miért nincsenek újabb bejegyzések. A válasz egész egyszerű: mostanában nincs kedvem blogolni. Na de miért nincs? Erre szeretnék magyarázattal szolgálni a továbbiakban. A dolognak több oka is van, nagyjából ezek eredője akadályoz meg abban, hogy posztoljak.

• Aki nem blogol, az valószínűleg ezt nem hiszi el, de egy igényes blogposztot megírni kibaszottul sokáig tart. Egy olyan közepesen kiterjedt posztom, mint pl. az előző, ami a hazugságokról szólt, olyan 5-6 óra alatt készül el (konkrétan egy délutánomat vette el a dolog, és már nem jutott nekem a finom gulyáslevesből, amit aznap készített a nagynéném). A rövidebbek, mint pl. a "Rossz döntések" 1-2 óra alatt készülnek el; az igazán hosszúak, mint a szoc. int. elemzéses posztok, pedig beláthatatlan idő alatt (nem egyhuzamban írtam őket, sőt, több napos szünetekkel, de így hetekig eltartott). Na most ezekkel a tapasztalatokkal, amikor eszembe jut, hogy posztolni kéne valami királyságosat, felmerül bennem a kérdés: "Van most nekem kedvem 5-6, vagy akár csak 2-3 órát posztírással tölteni?" - És erre nagyon gyakran "Nem." a válasz.
   
• Mostanában amúgy is más dolgokkal voltam elfoglalva. Pl. különböző perszeverációk, egy novella tervezgetése (ami lehet, hogy meg se lesz írva, ugyanis hetek óta nem nyúltam hozzá), különböző sorozatok, egyetem.
   
• Az utóbbi időben kiderült számomra néhány olyan dolog magammal kapcsolatban, amiket nem könnyű helyretenni. Ezek többnyire olyan problémák, amelyeket én már rég letudtam, na de most mégis előjöttek. Például azt gondoltam, hogy bizonyos problémák elévülnek, elmúlnak; csak várni kell. Meg az az igazság, hogy én képes vagyok az 1984-ben ismertetett duplagondol nevű módszer alkalmazására. Bizonyos dolgokról szeretek megfeledkezni. Ilyenkor egy idő után eljutok odáig, hogy az adott dolgot nem is veszem számításba, és tök jól pofán vág, amikor ismét szembesülök vele. Ilyenkor én őszintén meg tudok lepődni. Aztán mélyebben belegondolok, és leesik, hogy "Hát persze! Tudtam én ezt eddig is, csak nem jutott eszembe.". Ezt nem direkt csinálom egyébként, csak úgy jön. Azon is elgondolkoztam, hogy ez valószínűleg valami struccpolitika, és hogy ez nem jó. De ugyanakkor meg belegondoltam abba, hogy valószínűleg állandóan depis lennék, ha minden egyes problémám a fejem felett lebegne életem minden másodpercében, és úgy meg még sokkal kevésbé lennék produktív, mint amennyire most az vagyok. Így meg még relatíve gyakran előfordul az is, hogy kifejezetten jól érzem magam. :)
  
  Az említett problémák úgy akadályoznak a posztírásban, hogy olyan kognitív disszonanciákat okoznak, amelyek képlékennyé teszik az énképemet. Pl. ha hétfőn reggel a buszon elkezdek gondolkozni egy én-poszton, gyakran előfordul, hogy mire beérek az egyetemre, már nem is értek egyet azzal, amit pár órával ezelőtt a buszon gondoltam, így elvetem az új poszt ötletét is.
   
• Az is kiderült, hogy a blogom nem fest rólam valami pozitív képet. Pedig én eddig azt hittem róla, hogy hű, de kibaszottul király; bizony aki olvassa, az tutira megkedvel. Pedig kurvára nem ez jön le. Na most ez kicsit elvette a kedvem újabb posztok írásától, meg aztán innentől kezdve tényleg titkolnom kell a blogom létezését. Olyat nem fogok csinálni, hogy törlöm a bejegyzéseimet, vagy neadjisten az egész blogomat, mint ahogy egyesek reagálni szoktak az ilyesmire - én elvből nem teszek ilyet. Meg amúgy is van bennem valami hatalmas mentális gát az ellen, hogy a saját alkotásaimat elpusztítsam. Tulajdonképpen meg szokott lepni, hogy mások képesek erre. Meg különben sem vállaltam garanciát.

Na ezért nem ontom mostanában az újabbnál újabb posztokat. Egyébként meg az lenne a megoldás, hogy kicsit vissza kéne vennem ebből a gusztustalan egoizmusból, és mondjuk más dolgokról írni. Például szerettem volna írni egy szép posztot a transzhumanizmusról, de annak a megírásában is gátol az első két pont. :D Na de majd valamikor csak lesz kedvem megírni, csak az nem most van.

Cannot find REALITY.SYS. Universe halted.

█

Tudni illik rólam, hogy szegény vagyok, mint az állat. Mivel ezt tudom, nem is kérek sokat az élettől így egyelőre, már anyagiak tekintetében, csak azt, hogy legyen egy értelmes notebook-om, aminek kurvanagy szükségét érzem. Egyrészt nem egyszer jártam már úgy, hogy a gépterem zárva volt, nekem meg rohadtul gép elé kellett volna jutnom, hogy megnézzem a múltkori előadás anyagát, felkészüljek egy ZH-ra, vagy csak egyszerűen elfoglaljam magam egy 2 órás szünetben. Továbbá igencsak tudom csorgatni a nyálam, amikor az évfolyamtársaim unják az éppen aktuális előadást, és úgy gondolják, hogy akkor inkább végeznek közben valami háttértevékenységet a laptopjukon, hogy ne unják szét az agyukat. Olyankor nekem is eszembe jut, hogy mennyi kurvaérdekes dologgal foglalkozhatnék, ha az orrom előtt lenne egy laptop. Meg az is hasznos néha, ha az ember nézheti a laptopján az előadás anyagát, vagy esetleg kipróbálhatja azokat a BASH vagy PowerShell parancsokat, amikről az előadó pofázik.

Bevallom őszintén, hogy úgy nagyjából szeptemberig nem is gondoltam arra, hogy kéne nekem egy új laptop. (A régivel az a gond, hogy zajos; nincs benne aksi; lassú, mint a szar; kevés a kapacitása, nincs rajta wifi... soroljam még? A lényeg az, hogy a régin még elpötyögtem a TMK-ban esténként, de nap közben, olyan jelleggel, ahogy én itt használnám, nem lehet használni.) De ahogy láttam, hogy a notebook-tulajdonosok hogy tolják, és szembesültem a géptermek megbízhatatlan nyitvatartásával, rájöttem, hogy brutálmód szükségem van egy laptopra. Októberben, amikor 160 000 Ft került a számlámra (2 havi szoc. tám. + diákhitel + alaptámogatás), felcsillant a szemem, hogy na végre, talán tudok laptopot venni. De nem, ugyanis az történt, hogy különböző tartozások kifizetése után úgy a fele eltűnt a pénznek, meg hát nem számoltam azzal sem, hogy most már nem a muter perkálja a kajámat - ráadásul még annak a kajának az árát is leveszi, amit otthon eszek meg hétvégenként. Most nézem a novemberi számlakivonatot, és bizony úgy néz ki, hogy nemhogy nem gyűlik a pénz, de még fogy is, ugyanis több a terhelés, mint a jóváírás. (Havolta 51 ezer forint kerül a számlámra.)

Ezen bevezető után elmesélem néhány múlt havi nem kívánt plusszköltségemet. Nagyon igaz az a mondás, hogy szegény embert az ág is húzza! Először is deklarálom, hogy most itt mit értek plusszköltség alatt: azt a kiadást, amire "nem adtam áldásom". Nyilván amikor a Burger King-ben a baszott nagy 1200 Ft-os Whopper-t veszem a 350 Ft-os Hot Chili Burger helyett, az nem plusszköltség, mert egyrészt van lehetőségem átgondolni, hogy mire adom ki a pénzt, másrészt a drágább menü választásával a gyomromba brutáladag kaja vándorol kis hangyafasznyi eleség helyett, harmadrészt igenis én vagyok a hülye, aki ahelyett, hogy vagy éhezne, vagy olcsóbb, de mégis hasonló mennyiségű és minőségű kaját venne máshol, kiperkálom a csillagászati összegeket a Don Pepe pizzériának vagy a Burger King-nek. Ez rendben is van. Meg nyilván számítok a kollégiumi havidíjra is, a BKV bérletre is, a vonatjegyekre is, stb. De én most ebben a posztban inkább az olyan kiadásokról szeretnék megemlékezni, amelyeket csak azért kellett kiadnom, mert egyes emberek balfaszok voltak, vagy mert áldozatul estem valami világméretű összeesküvésnek (muhaha), vagy valami.

1. Van egy bizonyos Q betűs intézmény, amit sose tudok, hogyan kell leírni, de mindjárt utánanézek... Quaestura. Annyit kell tudni erről az intézményről, hogy az ELTE hallgatók számára ők intézik a diákigazolvánnyal kapcsolatos ügyeket. Mivel most lettem egyetemista, október végén lejárt a középiskolás diákigazolványom érvényessége. Én tudtam is erről, hogy le fog járni, éppen ezért még szeptember elején odanyomultam a Q betűs irodába, és igényeltem új, csilli-villi egyetemista diákigazolványt. Ez eddig rendben is van, azt mondta az amúgy meglehetősen jó mellű, szép barna szemű csajszi, hogy az igénylést elküldte, de most még korai lenne ideiglenes diákigazolványt csináltatni, mert amúgyis lejárna az érvényessége azelőtt, mielőtt az állandó igazolvány elkészülne, és a régi diákom meg még érvényes másfél hónapig. Viszont majd menjek vissza október vége felé. Úgy is tettem. Körültekintően megnéztem a Q nyitvatartási idejét. Az iroda aznap csak 16 óráig volt nyitva. Éppen ezért én odaslattyogtam 14:45-re (figyelem, több, mint egy órával a zárás előtt!), megnyomtam a sorszámosztó gépen a megfelelő gombot, elvettem a cetlit, és már mentem is, hátha le tudok ülni valahova, amikor rápillantottam, hogy milyen számot kaptam. Azonban sorszám helyett egy nyomorult kis felirat rondállott a papíron (nem emlékszem rá szó szerint, megpróbálom idézni): "Ma már nem kapsz sorszámot, paraszt, mert későn vonszoltad ide a seggedet, így már kiosztottunk minden sorszámot más marháknak! Úgy döntöttünk, hogy neked ma már a kurva anyádat, majd jövő héten gyere vissza Mucsaröcsögéről az őszi szünetben!" Hát, gondoltam, az fix, hogy én az őszi szünetben nem utazom fel emiatt, azután meg már lejár a diákom. Káromkodtam egy nagyot a levegőbe, és távoztam. Az őszi szünet utáni héten ismét megpróbáltam ideiglenes diákot igényelni, akkor kaptam sorszámot, de sajnos nem tudtam kivárni amíg sorra kerülök, mert máshol is dolgom volt, és oda időpontra kellett mennem. Azon a héten teljesárú vonatjeggyel mentem haza. A következő héten lapon igényeltem ideiglenest, úgy, hogy küldjék ki a cuccost az otthoni címemre, merthogy én be nem megyek a Q betűs irodába még egyszer, az fix. Eleget lógattam már ott a faszomat a semmiért! Anyukámat megbíztam, hogy az igénylőlapot adja fel még hétfőn, elsőbbségivel, reménykedve abban, hogy az ideiglenes diákigazolvány már azon a héten megérkezik. Nem érkezett meg. 3 héten keresztül kellett teljesárú vonatjeggyel hazajárnom. És megjegyzendő, hogy szívhattam volna többet is, ha egy BKV ellenőr megnézte volna a diákom érvényességét, meg hétfőnként újabban busszal járok fel, és a sofőr ugyan kéri a diákigazolványt, de nem szokta ellenőrizni, csak épp rápillant. A MÁV-osok viszont meg szokták nézni a matricát is a diákigazolványon. Ha igazán legálisan akartam volna nyomulni, akkor teljesárú BKV bérletet kellett volna vennem, és hétfőnként teljesárú jegyet kellett volna vennem a távolsági buszon. All in all, az én talpraesettségemnek és szerencsémnek volt köszönhető, hogy csak 560 * 3 + 770 = 2450 Ft-ot buktam a Q betűs intézmény miatt (ennyi a különbözet 3 MÁV diákjegy és 3 teljesárú jegy között, a 770 meg az ideiglenes diák kipostázásának a díja, amit ugye szintén nem kéne perkálnom, ha elintézték volna nekem a dolgot ott, helyben, amikor odamentem).
2. Pénteken rendeltem pizzát a Tóvárosból. Meg kell hagyni, hogy nagyon finom pizzát készítenek, mindenkinek ajánlom, aki a szállítási körzetükön belül van. Egyszerre 2 pizzát is rendeltem tőlük a Netpincéren, meg is örültem, hogy bizonyos pizzákat 790 Ft-ért adnak, és ezek között a kedvenceim is benne voltak. További örömre adott okot, hogy a Tóvárosnál lehet kártyával is fizetni, a Netpincéren keresztül. Mivel rohadtul utálom, amikor össze kell kapargatni a készpénzt a pizzafutárnak, úgy gondoltam, kényelmesen igénybe is veszem ezt a funkciót. Meg amúgy is, 21. század, gondoltam, mindenki örül a kártyás vásárlásnak, mert könnyű, egyszerűen lebonyolítható, valószínűleg a pizzériának is jobb, ha kártyával fizetek. A pizzásnak azért adok majd egy kétszázast borravalónak, mert azért mégis csak... Már épp mentem a pénztárcámért, hogy előkészítsem azt a bizonyos kétszázast, amikor megcsörrent a mobilom. Egy nő hívott a Tóváros pizzériából, hogy baj van. Az a probléma, hogy azok a bizonyos 790 Ft-os pizzák kedvezményesek, és ez a kedvezmény csak készpénzes vásárlásra vonatkozik. Én meg mondtam, hogy akkor a Netpincér mi a faszért engedte, hogy kifizessem a pizzát kártyával. Azt mondta a nő, hogy emiatt már beszéltek a Netpincéresekkel, ez már korábban is problémát jelentett, de a Netpincéren amúgy is ki van írva, hogy "30cm pizzák 790Ft-ért, kizárólag készpénzes fizetés esetén". (Utólag megnéztem, tényleg ki van írva - apró, szürke betűkkel, a legkevésbé sem feltűnő helyen.) Meg mondta a nő, hogy azért csak készpénzes fizetésnél vállalhatják a kedvezményt, mert kártyás fizetésnél perkálniuk kell egy bizonyos díjat az átutalásért, meg a Netpincérnek is perkálniuk kell, amiért nyélbe ütötték az üzletet, így kb. csak olyan 300 Ft-nyi profitjuk lenne egy kártyával fizetett, Netpincéren rendelt pizzán. Hát ez szopás. Na hát akkor mi legyen? Ugye a rendelés nem vonható vissza, mert baszki, már kifizettem. De ugyanakkor nem is teljesíthető, mert az átutalt pénz kevés. Legyen az, hogy perkáljam ki a különbözetet a futárnak! A különbözet 820 Ft volt. (Azért ennyi, mert az egyik pizzát úgy kértem, hogy fele ilyen, fele olyan legyen, és a felezésnek 100 Ft a díja.) Szóval se a készpénz-kapargatást nem úsztam meg, meg még rá is fizettem, és hát nem tudom feltűnt-e, de ha készpénzzel vásároltam volna, a többletből pont kijött volna még egy kedvezményes pizza. Tulajdonképpen 3-at fizettem, 2-őt kaptam. Mondjuk a pizzásnak így csak 5 Ft borravalót adtam, remélem örült azért neki. (El lehet gondolkozni azon, hogy vajon egy nálam sokkal jobb kommunikációs képességekkel rendelkező egyén vajon rá tudta volna-e venni a nőt, hogy szállítsák ki a pizzát annyiért, amennyit kártyával kifizettem. Végül is jogos lett volna...)
3. Végre vettem vezeték nélküli fejhallgatót az asztali géphez, mert a régi elromlott olyan 4-5 hónapja. Nagyon hiányzott már a cucc, ugyanis olyan 3 és fél évnyi használat után igencsak megszoktam, hogy zenehallgatás közben vígan sétálgathatok a lakásban, elmehetek hugyozni, stb. Most meg az van, hogy amikor zenét hallgatok, a géphez vagyok kötve úgy fizikailag. Mivel ezt nem szeretem, az utóbbi időben talán kevesebbet is hallgattam zenét. (Ugyanis azt szintén nem szeretem, amikor meg kell állítanom egy számot úgy a közepén.) Virult is a pofám, hogy végre beüzemelhetem az új wireless fülest, de amint jobban szemügyre vettem a cuccot, nagyot anyáztam. A fejhallgató AAA méretű elemekkel működik. Ez azért szopás, mert mi AA méretű újratölthető elemekből táraztunk be olyan 8-12 darabot, de AAA-ból egy sincs. Néha napján veszünk olyat, ha kell valamibe (távirányító, MP3 lejátszó, stb.), de akkor sem újratölthetőt. Pedig amúgy tök örültem, hogy egyáltalán megtaláltam ezt a fejhallgatót, értitek, vásárláskor nem nagyon nézegettem, hogy milyen elemet szeret, mert hát nem volt valami nagy a választék ilyen rádiós fejhallgatók tekintetében. Viszont azért felmerült bennem a kérdés, hogy mi a faszért kell hangyafasz-méretű, kevés milliamperórás elemeket rakni egy fejhallgatóba? Teljesen érthető, hogy mik a kicsi AAA elemek előnyei. Hát az, hogy kicsi, mint a macska pöcse! Például egy MP3 lejátszóba teljesen érthető, hogy miért kell AAA elem. Még talán egy távirányítóba is valamelyest logikusnak tűnik AAA elemet rakni. De egy böhömnagy fejhallgatóba geci, miért nem jó az AA? Magyarázza már el nekem valaki, pls.! Hogy pár grammal könnyebb legyen, vagy mi a faszom? Megmondom miért: azért, mert mindenki betárazott már a király AA aksikból, így nem megy az üzlet! Senki sem vesz már újratölthető elemet! Ezért most ne gyártsunk AA-t igénylő dolgokat, inkább vegyenek az emberek jó sok AAA-t! Más okot nem tudok elképzelni, ugyanis teljesen egyértelmű, hogy az AA elem sokkal, de sokkal praktikusabb egy rádiós fejhallgatóba, egyszerűen azért, mert tovább bírja. És azért nem mindegy, hogy hetente kell újratöltenem az elemeket, vagy kéthetente. Figyeljétek meg, emberek, hogy pár év múlva, amikor már mindenki betárazott AAA aksikból, akkor majd újra az AA lesz a menő! De most fizessek valami olyanért, ami már van, csak épp nem megfelelő méretben - trivia: egy AA elem ugyanannyi feszültséget ad, mint egy AAA. (Ez úgy kapcsolódik a plusszköltséges témához, hogy majd jó kis párezres plusszköltség lesz az, hogy beszerezzek néhány AAA aksit.)

Egyesek röhejesnek tarthatják ezt a posztot, már csak azért, mert itt nyavalygok párezer forint miatt, közben meg, mint látszik, önként és dalolva szórom ki a jó sok pénzt egyes hülyeségekre, mint pl. néhány könyv, póló, kaja, meg most így több, mint fél év után ismét vásároltam néhány hardvert a gépemhez. Most akkor mondjátok meg, hogy inkább egyek mást/kevesebbet, meg hagyjam az asztali gépemet szétesni, ha annyira kell nekem kibaszott laptop. Igaz, tényleg elengedtem magam mostanában, csakugyan vissza kéne fognom a dolgokat, és kétszer is meggondolni, hogy elég éhes vagyok-e ahhoz, hogy megengedjem magamnak, hogy vegyek egy 7 Days-t az automatából, ahelyett, hogy itt a Q-t, a Netpincért, meg a fejhallgató gyártóját szidom. De álljon meg a menet! Csakugyan nem költekezem okosan, de azért mégis más, ha megzabálom azt, amit elköltök, vagy jobb lesz tőle a gépem, mint az, hogy elmegy a jó büdös semmire. Valahogy erre érzékeny vagyok. Jó, amit ki kell fizetni (bérlet, kolidíj, vonatjegy, stb.), azzal nincs mese, amiatt nem is szoktam lázadozni, de az, amikor csakúgyból fizessek valamit, a lófaszért, az igencsak fel tud baszni.

When shit becomes valuable, the poor will be born without assholes.
(Henry Miller)

█

Felfedeztem egy nagyon brutális félrefordítást a Kockafejek (The IT Crowd) című sorozat első epizódjában. Valószínűleg csak a hozzám hasonló geek-eknek tűnik ez fel egyáltalán, de azért szerintem érdemes megemlíteni.

A felfedezésemet elmondtam Rodielnek is, és ő beküldte az esetet a Félrefordítások blogra. Köszi! :) Én is beküldtem egyébként, csak én bizonyára túl hosszú e-mailt írtam, és a Rodielé jobb volt. Emlékezetem szerint a dolgot először 2008 májusában írtam be a port.hu fórumra.

Mielőtt valaki feltenné azt a kézenfekvő kérdést, hogy miért akadok ki ezen a félrefordításon, amikor a szövegnek pont az volt a lényege, hogy informatikus blabla, amit senki sem ért, előre megválaszolom a kérdést. Idézek abból a levélből, amit eredetileg Leiter Jakabnak küldtem.

Igaz, hogy ez egy humoros sorozat, ezért talán nem akkora követelmény, hogy az informatikai szövegek pontosan legyenek benne fordítva, de továbbra is fenntartom azt a véleményemet, hogy azért a fordító legalább dobhatott volna egy e-mailt egy infós haverjának, miután olyan szöveggel találkozott, amit szaktudás híján nem ért. Szerintem kb. bármelyik infós megérti ezt a szöveget, és le tudja fordítani értelmesen. Lehet, hogy a hozzá nem értőknek így is ugyanolyan szórakoztató a sorozat, viszont számomra jelentősen hitelesebb lenne az ominózus jelenet, ha pontos lenne a fordítás, mert úgy jobban tudtam volna azonosulni a karakterrel. Ugyanis egy tipikus, az informatikusok számára mindennapi szituációt mutat be, amelyben az informatikus segítő szándékkal elmagyaráz valamit, de a hallgató faképnél hagyja (ez esetben lecsapja a telefont), mert egy kukkot sem ért a magyarázatból.

Egyébként először én is azt hittem, hogy direkt halandzsáznak, meg is lepett, amikor angolul néztem, hogy a szövegnek értelme van. Ha meg már értelmes a forrásszöveg, a geek-ek örömére igazán lefordíthatták volna rendesen. Hát nem?

Moss (akinek a szájába adták azt a csúnya félrefordított szöveget) amúgy is egy szimpatikus karakter, meg szerintem nem kicsit aspoid beütésű.

Végezetül, egy kis status report: holnap (azaz már ma) lesz az első napom az egyetemen. Faszán 5-kor kell kelnem - "szebb" napokon olyankor szoktam lefeküdni. :D 8:00-kor kezdődik a "Lineáris algebra" című órám. Nem baj, én vállaltam be a korán kelést, meg ma (azaz tegnap) lefeküdhettem volna korábban is. Különben is, a hétfői órarendemet úgy raktam össze, hogy csak 10-re kelljen beérnem, direkt az ilyen koránkeléses szopások elkerülése érdekében, tanulva a középiskolai évekből. Csak az a gond, hogy ma kedd van. :D Ezen a héten hétfőn nem volt tanítás. De jövő héten már nem kell ilyen korán kelnem. ;)

...különben megsemmisülhet az egész memória!
(Moss / Kockafejek félrefordítás)

█

A következő dolgokra jöttem rá az eltelt napok alatt.

• Rájöttem, hogy az eddigi hiedelmeimmel ellentétben, nem én vagyok az, aki nem tud kommunikálni, hanem a többiek (jellemzően NT-k) nem tudnak. Ez megérne egy külön posztot...
• Nem véletlen, hogy egyesekkel, akikkel régen ugyan sokat beszéltem, már évek óta alig beszélek. De semmi gond, ha ismét felveszem velük a kapcsolatot, rövid időn belül emlékeztetnek, hogy miért is nem volt kedvem felkeresni őket az utóbbi években.
• Utálom az embereket. Jó, persze ezt eddig is tudtam, csak mostanában bizonyos dolgok emlékeztettek erre. (Például ismét megcsodálhattam, hogy milyen kibaszottul felszínesek tudnak lenni.)
• A Bitch Proud című bejegyzésem címe helyesen Bitch Pride lenne. Lehet újra kéne nyelvvizsgáznom?
• Lehet, hogy egy közhelyes szar vagyok, akiben nincs semmi eredeti. Persze, sokan élnek így boldog életet. De én nem azért akarok egyedi lenni, mert emós kispöcs vagyok, hanem mert tulajdonképpen nincs más választásom. Én már tulajdonképpen csak így lehetek értékes. És jól tudom, hogy ha közhelyes vagyok, akkor életem végéig az is maradok, így két szék között a padlóra estem. Mert hiszen nem állhatok be a többi közhelyes konformista zombi közé sem, meg ugye nem is akarnék. Ahhoz elég más vagyok, hogy kiutasítsanak, de ahhoz meg nem vagyok elég egyéni, hogy értékes legyek.

You are nothing. A wretched bag of flesh...
(SHODAN)

█

Na, már nem engem, mint gyökeret kezelnek (pedig egyesek szerint üdvös lenne látogatást tennem a pszichiátrián), hanem a fogamat gyökérkezelik. Merthogy kirohadt szegény. És ez kellemetlen. Bassza meg, jó drága lesz a gyökérkezelés, de azért sem megyek TB-s sarlatánhoz az SZTK-ba, mert ott már egyszer-kétszer sikerült egy-két fogamat elbaszniuk a hanyag fogorvosnőknek. Ezúton is kurva anyjukat. Ami meg a fogszuvasodást illeti, javasolt még az elején megeszközöltetni egy tömést egy megbízható fogorvossal, mert a gyökérkezelés 3x drágább. Higgyétek el. Na most ez a fog, amit most gyökérkezeltetek, már évek óta rohadt, szerintem simán általános óta, vagy legalább 9. óta. Most amúgy királyul nyitva van az egész, ott tátong üresen a fogüreg, jó kényelmetlen, főleg zabáláskor.

Ami még említésre méltó, és emiatt nincs kedvem új posztot kezdeni, hogy kaptam egy e-mailt, hogy faszán fölvettek az ELTE kollégiumba, ráadásul ponthogy abba, amelyiket első helyen megjelöltem. Ez azért nagyon király, mert így ha minden igaz, egy koleszban leszek egy régi, még általános iskolából ismert barátommal. :)

Már csak azt kéne tudnom, hogy mégis mi a retek az a "kulturális hozzájárulás"?

A kollégiumi beköltözéshez szükséges: személyi igazolvány, 1 db igazolványkép, ideiglenes lakcímbejelentő, kulturális hozzájárulás.
(ELTE kollégiumi felvételi határozat)

█