Támad a BTK!

A második héten szerda reggel, miközben a liftre vártam, megint találkoztam egy BTK-s lánnyal. Ő egész jófej. Vele azóta már többször is összefutottam egyébként. Az első beszélgetés alkalmával csak egyszerű small talk volt. Kiderült, hogy ő is győri, de nem ismeri a transzhumanizmus-ellenes csajt. Valahogy a kollégiumi életre terelődött a beszélgetés, és elmondtam neki, hogy engem annyira nem visel meg az, hogy kollégiumban kell laknom, mert én már középiskolában is koleszos voltam. Akkor régen, úgy kilencedikben még jól kinyavalyogtam magam, hogy "jaj, kollégium, brühühű", ma meg már fel se veszem. Persze nyilván azért otthon mégis csak jobban szeretek lenni. Szóba került, hogy milyen szigorú a rendszer a középiskolás TMK kollégiumban, és említettem, hogy erről írtam is egy blogbejegyzést. Így megadtam neki a blog címét, és ajánlottam a Mucsai parasztasszony című posztomat olvasásra. Remélem szellemi üdvösségére szolgál majd. Majd... ha megnézi.

A következő héten is találkoztunk, és abban az volt az érdekes, hogy beszélgettünk egy kis filozófiáról. Ugyanis előző nap meghallgattam egy Internetfilozófia előadást, és sok mindenben nem értettem egyet az előadóval. Mivel épp foglalkoztatott a dolog, kifejtettem a csajnak a problémát, és ő érdeklődéssel hallgatta, sőt, részt is vett a beszélgetésben. Úgy tűnt, hogy bírja a pofámat. Bár azért megjegyzendő, hogy ezt nem tudhatom, mert az NT-k igen jól tudják tettetni az érdeklődést - nagyon sokszor előfordult már az, hogy azt hittem, hogy jót beszélgettem valakivel, miközben a másik valójában unta a beszélgetést. Habár igaz, hogy régebben még a mostaninál is érzéketlenebb voltam a különböző emberi jelzésekkel szemben.

De az biztos, hogy ha ugyan szeret is eltársalogni velem egy-egy reggel az egyetemre menet, nem igazán talál engem érdekesnek. Ennek az az egyértelmű jele, hogy 3 hét alatt sem nézte meg a blogomat. Ha érdekes lennék, már tuti, hogy megnézte volna. Azt mondta, hogy ne haragudjak, de szerencsésebb lenne, ha inkább az MSN címemet adnám meg. Hát megadtam neki az MSN címemet is - innentől kezdve rajta áll, hogy felvesz-e vagy sem. (Utólagos szerk.: Természetesen nem vett fel.)

Faszlohasztó Fanni

Ez az a történet, ami aztán el is vette a kedvemet a szociálkodástól elég rendesen. Sajnálatos módon úgy hozta a sors, hogy egyik reggel ismét a transzhumanizmus-ellenes csajjal utaztam egy villamoson. Még a villamos felé menet találkoztunk. Na gondoltam, most aztán kurvajót beszélgetek a csajjal, nem ismétlem meg az előző hibámat. Az alap jóreggeltmicsinálsz után gondoltam olyasmire terelem a szót, ami a csaj területe. Azt gondoltam, hogy ez bejön.

Az első beszélgetésből felhasználtam azt az információt, hogy szeret festeni. Nahát a festészetről én szart se tudok, meg nem is érdekel, de gondoltam kérdezni azért mégis csak tudok róla, meg hátha ő tud mondani egy-két szép-érdekes dolgot a témáról. Próbáltam puhatolózni, megkérdeztem, hogy miket szokott festeni, és hogy (nem tudom hogy megy ez a festőknél) megpróbál-e különböző irányzatokban festeni, vagy egyszerűen csak úgy fest, ahogy jön. Ha esetleg kiderül, hogy hülyeséget kérdeztem, majd csak kijavít. Konkrétan nem emlékszem, hogy mit válaszolt ezekre a kérdésekre - úgy rémlik, hogy csak kitért a válaszadás alól, viszont mondott valami érdekeset is. Azt mesélte, hogy tavasszal majd megpróbál felvételizni valami művészeti főiskolára (vagy mire), csak az a bökkenő, hogy oda évente csak 5 embert vesznek fel. Ugyan eléggé furcsállom a dolgot, hogy egy oktatási intézménybe csak 5 embert vegyenek fel, de a nagy művészfejek sznobizmusát ismerve ez nem annyira hihetetlen. Hát, na mondom, nem túl jók a statisztikák.

Itt azért tennék egy kis kitérőt. Lehet, hogy a csaj itt azt várta, hogy elkezdjem ezerrel dicsérni, hogy ő biztos olyan ügyes, biztos olyan nagy művész, hogy be fog kerülni az áhított iskolába. Én ehelyett, nemhogy bókoltam volna, mint a pincsikutya, hanem egyszerűen elismertem, hogy kibaszottul kevés esélye van arra, hogy bekerüljön. Meg hát ugye nincs is mi alapján dicsérnem, ugyanis nem láttam én egy képét sem, de ha láttam volna, lehet, hogy akkor sem tetszenének a képei, ha egyébként jók. Ez azért van, mert a festészet, mint művészeti forma, rám nincs hatással. Tehát bennem van a hiba. Valahogy én sosem érzek késztetést arra, hogy 20 percig gyönyörködjek egy festményben. (Jó, hát, ha meztelen nőt ábrázol, akkor azért érdemes jól megnézegetni...) Persze vannak azért képek, amik tetszenek, ott van mondjuk a "Waiting for SHODAN" című System Shock fanwork, ami persze nem festmény, de attól még kép. De ez sem azért tetszik, mert mély, katartikus folyamatokat indít el bennem, hanem egyszerűen csak odabasz a vizuálélmény. Na jó, azért egy kicsit elgondolkodtató is, hogy vajon milyen lehet a cyborg helyében lenni, és várni, amíg SHODAN felprogramoz (vagy belém költözik?). De ezt a képet se szoktam fél óráig nézegetni. Aztán még tetszenek Vasarely alkotásai is, azok is büntetnek rendesen. Száz szónak is egy a vége, rám a festészet remekei (illetve az egyéb módon előállított képek) nem úgy hatnak, mint a művészlelkűekre, így én abszolút nem tudok hiteles kritikát mondani egy képről, szóval még ha láttam is volna a transzhumanizmus-ellenes csaj képeit, úgy sem mondhatnék neki semmi bíztatót.

Inkább azt mondtam a csajnak, hogy hülyeség, hogy ilyen szigorú a szűrés, mert a művészet megítélése elég szubjektív. Lehet, hogy kurvára odabaszós képeket tol a bizottság elé, annak mégse fog tetszeni, mert seggarcok, és nem értékelik. Pedig lehet, hogy pont ő vezet be valami újítást. Meg kell azért jegyezni, hogy én nem értek ehhez, szóval ez itt csak a laikus első meglátása a dologgal kapcsolatban.

Ezután kitértem arra, hogy mennyire tisztelem az alkotó szellemet. (És igazából ez lett volna a compliment, de amilyen sötét a csaj, szerintem ezt nem fogta fel.) Meg ugye mondtam, hogy a legtöbb emberben kurvára nincs igény arra, hogy alkosson, produktív legyen, csak összebasznak mindent, hogy megkapják a pénzt. Meg hát ugye sok a birkaember a társadalomban. Na erre a csaj különöset lépett, ugyanis feltette a következő kérdést: "És az mér' baj?" Hát néztem nagyokat, de végül is néha az evidenciákat is meg kell kérdőjelezni, néha az ember pont így juthat a birtokába egy újabb nézőpontnak, amitől okosabb lesz. :) A gond az volt, hogy nem készültem jól megszerkesztett beszéddel, ami a témát kitárgyalja. Pedig nincs mese, elhangzott egy igen komplex társadalomfilozófiai kérdés, amit meg kell válaszolni. Így hát elkezdtem fejtegetni neki, hogy mi a baj a tömegemberekkel, és hogy miért a kurva anyjukat. De a csaj rám se hederített. Még a múltkori "aha" és "biztos" jellegű reakciók is elmaradtak. Egyáltalán nem érzékeltem minimális érdeklődést sem a csaj részéről. Gondoltam is, hogy le kéne állnom, de nem tudtam. Minden egyes mondat újabbat követelt maga után. Ráadásul a szövegem eléggé kontrollálatlan volt, tulajdonképpen össze-vissza beszéltem.

Bele is gondoltam, hogy vajon miért - amikor másokkal beszélek, általában szokott lenni valami képem arról, hogy az illető hogyan gondolkozik, és mik az előismeretei, így ehhez tudom igazítani a szövegemet. Pl. tudom, hogy bizonyos dolgokat nem kell kifejtenem a másiknak, mert már amúgy is tudja, vagy legalábbis nagy valószínűséggel úgyis kikövetkezteti, hogy miről van szó. Ráadásul ezek az emberek kérdezni is szoktak, így megcsinálhatom azt, hogy elmondom a dolgot röviden, nem túl részletesen kifejtve, 10-15 mondatban, és az illető úgyis rákérdez arra, ami neki nem tiszta, vagy megcáfol, amire én visszacáfolhatok, és így alakul a beszélgetés menete. Viszont a transzhumanizmus-ellenes csajnál egyik sem állt fenn - fogalmam se volt az előismereteiről, és nem is kérdezett bele a szövegembe. Így valahogy úgy éreztem, hogy mindent ki kell neki fejtenem, így össze-vissza ugrándoztam a témán belül. Ha utaltam valamire, akkor ki kellett fejtenem az utalást is, és nyilván annak a magyarázatában is van utalás, és így tovább. Még szégyelltem is magam, hogy ilyen alap dolgot nem tudok rendesen elmagyarázni. Az a ciki, hogy így tulajdonképpen nagyjából annyira lehettem hiteles, mint a részeg, aki felszáll a villamosra, és elkezdi osztani az összeesküvés-elméleteit.

Az elköszönés megint csak érdekes volt. Amikor láttam, hogy készülődik leszállni, viccesen ezt mondtam: "Itt leszállsz? Vagy csak vársz egy másik villamost, hogy ne kelljen engem hallgatnod, mi?" Erre hallgatott - érdekes, hogy nem mondta, hogy "Á, dehogy." Erre én gondoltam azért, ha már úgyis ilyen passzív-offenzív hallgatóság volt, megérdemli, hogy beszóljak neki: "Amúgy velem lehet ám beszélgetni is, nem csak pofázni tudok a levegőbe." És erre, tökre mintha azt mondta volna, hogy "Aha, fúj." - így szépen elköszöntünk, ő meg végre leszállt.

Ez milyen már? Én tulajdonképpen tök jófej voltam vele, eleve, hogy adtam neki második esélyt, hogy korábban nem ítéltem el a transzhumanizmussal kapcsolatban mutatott apátiája miatt. Erre ő meg így bealázott. Geci, szerintem akármelyik külső szemlélő igen is engem ítélt volna el, hogy miért nem hagyom békén szegény csajt, aki láthatóan nem akar velem beszélni. Igen ám, csak az a szegény csaj megmondhatta volna, hogy mi a fasz van, meg tényleg, ezt lehet ám kulturáltan is intézni.

Egyébként úgy néz ki, hogy az, hogy valaki szeret beszélni arról, amivel szeret foglalkozni, igen nagy tévhit. Lehet persze az is, hogy a csaj igazából semmit sem tud a saját hobbijáról sem, mert azt is csak azért választotta, mert hát muszáj választani valamit, és számára a festészet tűnt a legmenőbbnek. Mondjuk fene tudja, végül is semmit sem tudok a csajról.

Végezetül még szeretnék beszámolni egy érdekes jelenségről, amit tapasztaltam. Tudható, hogy az extrémmód vonzó csajok képesek bizonyos folyamatokat beindítani a férfiember nadrágjában. Jó, persze, azért nem lesz árbócrúd, meg ilyesmi, annyira azért illik kontrollálnia magát az illetőnek, csak kicsit kezd szűk lenni a hely odalent. Na most a transzhumanizmus-ellenes csaj képes volt pontosan ennek az ellenkezőjét kiváltani. Ugye alapjáraton a csajt szexuális értelemben is vonzónak találtam. (Azért nem annyira, hogy fennálljon az árbócrúd kialakulásának veszélye, még mielőtt valaki azt gondolná, hogy álló fasszal szoktam a lányokkal tárgyalni, és esetleg ez okozza a sikertelenségeimet. Kulturált ember vagyok, basszátok meg.) De amikor kezdett úgy igazán körvonalazódni előttem, hogy a csaj egy hülye liba, ráadásul neki áll feljebb, és még ő szivat - aláz meg engem, a csaj hirtelen visszataszítónak tűnt. Éreztem, ahogy a faszom olyan kicsire húzódik össze a nadrágomban, amennyire az fizikailag lehetséges. Ilyen márpedig akkor szokott előfordulni, amikor valami brutálmód visszataszító, undorító dolgot látok. Lehet, hogy ez valami ösztönös védelmi funkció, ami még az őskorban megvédett minket attól, hogy a toleranciahatárokon kívül eső nőstényeket megdugjuk - ez korlátozta a kibaszottul hülye és a rettentően ronda (esetleg valóban valami betegséggel rendelkező) egyedek szaporodását.

Minden esetre remélem, hogy ezzel a transzhumanizmus-ellenes csajjal a büdös életbe' nem fogok még egyszer összefutni. Persze amilyen szerencsétlen vagyok, fogom még látni eleget.

Összegzés

Tekintve, hogy a kapcsolatfelvételi kísérleteim közül egyik sem volt sikeres (és nem is írtam le az összeset), elég nagy problémával állok szemben. Habár úgy érzem, sokat tanultam az elmúlt évek alatt, ez még mindig rohadtul kevés. Elfáradtam. Azt hiszem ismét eljött a bezárkózás ideje.

Ez nem új dolog, tulajdonképpen ezt kb. meg is jósoltam magamnak még szeptember elején, amikor még kíváncsian, és egyfajta derűvel vágtam neki az egyetemi életnek. Mára már a derű szertefoszlott, és a kíváncsiság is lankad. Tulajdonképpen sokszor átéltem már ezt, ez egy amolyan ciklikus folyamat. Van, amikor rám jön a szocializálhatnék, és olyankor mondjuk megpróbálok beilleszkedni egy adott társaságba. Ez az eset azért volt speciális, mert nem egy társaságba próbáltam beilleszkedni, hanem, mint írtam, bizonyos, valamilyen módon kiválasztott lányokkal próbáltam kapcsolatot létesíteni. De ettől még a történet jellege nem változik. Azt, hogy egy társaságba beilleszkedjek valaha, épp idén, március környékén adtam fel, akkor láttam be, hogy ha ez ennyire nem megy, akkor inkább hanyagolni kéne úgy egy életre. Na szóval, amikor szocializálódni próbálok, akkor az elején még úgy szoktam érezni, hogy ugyanmár, megy ez nekem. Ez kb. most is így volt, rohadtul örültem a PPK-s csajnak, meg a BTK-snak is, a transzhumanizmus-ellenes csajt meg az elején még poénnak fogtam fel, az első történet után még nem gondoltam, hogy valóban ennyire utál. Aztán egy idő elteltével elkezd tisztulni a kép (már ha egyáltalán elkezd - ha nem, akkor valami drasztikus esemény szokott hirtelen pofoncsapni), és leesik, hogy a szociálkodásom célközönsége kibaszottul utál, megvet engem. Ez is így volt most is.

Ilyenkor jön a bezárkózás, és egy darabig úgy elvagyok magammal. Aztán amikor ismét összegyűlik az energiám, egyszercsak valami átkattan bennem, és ismét elkezdek szocializálódni, ami aztán rövid idő után ismét csúfos véget ér. Utána megint a bezárkózás következik, és így tovább. A legrosszabb az egészben az, hogy hiába érzem úgy, hogy minden egyes eset után tanultam, csakazértis elbaszom a következőt. "Na, tudom, mit kúrtam el, legközelebb már menni fog!" A következő alkalommal persze nagy önbizalommal vágok bele a dologba ismét, de hiába. Ilyenkor egyrészt rájövök újabb szabályokra, illetve felismerem, hogy egyes korábban felfedezett szabályokat ezúttal sem sikerült betartanom. A szocializálódás nagyon bonyolult dolog, számtalan szabállyal. És minél több szabályt tanulok, annál világosabb lesz, hogy milyen keveset tudok. Olyan lehetetlennek tűnik az egész. Lehet hagyni kéne az egészet a francba. Nekem arról fogalmam sincs, hogy milyen szintű undort váltok ki az emberekből.

Meg hát eleve jobban meg kéne válogatnom, hogy egyáltalán kikkel próbálok szocializálni. Lehet, hogy pl. a BTK-sokat alapjáraton kerülnöm kellene. ;) Inkább olyanokkal kéne társalogni, akiknél egyáltalán esélyes, hogy hozzám hasonlóan gondolkoznak. Sajnos IRL igen nehéz ilyen emberekkel összefutni.

Egyébként a passzív módú kapcsolatfelvétel (amikor én adok elérhetőséget, és nem én kérek) jó ötlet, ugyanis így viszonylag hamar kibújik a szög a zsákból. Különben beletelne jó időbe, mire észreveszem magamat, hogy mennyire utál a másik.

Meg az is lehet, hogy kurvára titokban kéne tartanom a blogomat az IRL ismerőseim elől. Ugyanis mostanában szinte az a mániám, hogy szinte mindenkinek, akivel "jól" elbeszélgetek, be szoktam ajánlani a blogomat, mert olyan brutálmód büszke vagyok rá. (Muhaha.) Csak ezzel az a baj, hogy elég egy kellőképpen rosszindulatú ember, hogy betegyen nekem, ha nagyon akar - pl. elterjessze a hírem. Kurvára nem kéne most egy olyan titulus, mint pl. "a liftes pszichopata", vagy valami.

Meg aztán az is lehet, hogy ilyen kurvanagy, több részes posztokat nem kéne beterveznem a továbbiakban. :)

Society knows perfectly well how to kill a man and has methods more subtle than death.
(André Gide)

█